Kalapot kell emelnünk az alkotócsapat előtt, akik az elvárhatónál jóval többet hoztak ki ebből az alapanyagból, megmentve a produkciót.

Kívülről úgy tűnt, csak idő kérdése, mikor mutatják be a Budapesti Operettszínház „háziszerzői”, a Lévy-Kuntze páros negyedik nagyszabású musicaljét, a Marie Antoinette-et. Ez a bizonyos idő végül most jött el – a bemutató kitűzését aligha lehetséges ennél jobban megindokolni, hacsak azzal nem, hogy a páros többi darabja (Elisabeth, Mozart!, Rebecca) közül  egy sincs jelenleg repertoáron.

Az előtérben Polyák Lilla és Szabó P. Szilveszter (fotó: Budapesti Operettszínház)

Mindent egybevetve, zenés színházi darabként a négyből a Marie Antoinette a leggyengébb. A cselekmény minősége meg sem közelíti a dramaturgiailag tökéletesen működő Rebeccát, és emlékezetes slágerek híján nemhogy hetekkel később nem jár a fejünkben néhány dal, mint mondjuk a Mozart! után, de már pár nap múltán is nehézséget okozott visszaidézni a legtöbb dallamot.

Az eredeti, németországi előadás ismerete nélkül azt nem lehet megállapítani, hogy az Operettszínházra szabott átdolgozás mennyire használt az előadásnak – a fordítás azonban biztosan nem… A dalszövegek méretes közhelyeket sorakoztatnak fel (a nyitódal refrénje például felejthetetlen: „Én gyűlölöm ezt a nőt, mert ő is gyűlöl engem…”), és a prózai szövegrészek sem maradnak el mögötte. Különösen furcsa, ahogy a francia nevek mellett a királyt a felesége folyamatosan csak Lajosnak szólítja, hol nevelő, hol lenéző szándékkal, erős Tóték-utánérzést biztosítva a jeleneteknek.

Ehhez képest viszont kalapot kell emelnünk a Kerényi Miklós Gábor (KERO) vezette alkotócsapat előtt, akik az elvárhatónál jóval többet hoztak ki az alapanyagból, megmentve ezzel a produkciót. A különböző összetevők mind önmagukban, mind koncepcionálisan jól működnek. Khell Csörsz díszletei kellően túlzóan mutatják be a kontrasztot az arisztokrácia és a pórnép élete között, Füzér Anni jelmezei pedig a darab dinamikájára is jól reagálnak: az uralkodó osztály egy helyben totyogását végig hasonló kollekciók fejezik ki (már amíg uralkodnak, ugye), a lázadók első felvonásbeli rongyait azonban később kortalan ruhadarabok (pl. bőrkabátok) váltják fel.

Vágó Bernadett, Vágó Zsuzsi (fotó: Budapesti Operettszínház)

Maga KERO az utóbbi évek legkreatívabb musicalrendezését hozza. A látványelemek logikusak és érthetőek, az előadás dinamikája jól működik, néhány jelenet pedig kifejezetten ötletes – az különösen hatásos, hogy a királyi pár szökését és elfogását a korabeli újságokon keresztül követhetjük nyomon, annak minden túlzásával és iróniájával. Egyes képeket látva persze feldereng némi Mozart!- vagy Rebecca-emlékkép, de nem jobban, mint a zenét hallgatva, és közel sem érezzük azt, hogy mindezt már láttuk.

A társadalmi szakadék megjelenítése mellett a média dimenziójának beemelése egyébként is sikeresnek bizonyult – a szerelmi szál(ak) és a történelmi vonal ugyanis nem működik, részben éppen egymás miatt. Nem várható el egy háromórás musicaltől, hogy korrektül ábrázolja Marie Antoinette utolsó éveit (és a francia történelemnek azt a változatos időszakát), az azonban túlmutat ezen, hogy az előadás intrikusfigurájával, Orléans herceggel kapcsolatban semmi sem derül ki arról, hogy a sértettségen túl miért is tör hatalomra, hogy milyen alternatív világképet lát maga előtt.

Külön érdekesség, hogy a két premieren mintha két különböző előadást láttunk volna. Bár zenés darabok esetében előszeretettel nézzük meg mindkét szereposztást, és gyakran fedezhetők fel eltérések az azonos szerepet játszó színészek között, a két előadás között jellemzően nem szokott számottevő minőségbeli különbség lenni. Ezúttal azonban ez volt a helyzet: a pénteki bemutató lagymatagsága és színtelensége után szombaton - kis túlzással - rá se ismertünk az előző nap látott előadásra: egy pörgős, lendületes produkciót láthattunk.

Polyák Lilla (fotó: Budapest Operettszínház)

Ez az eltérés aligha vezethető vissza csupán az eltérő szereposztásra, bár nyilván ez is szerepet játszik benne. Polyák Lilla Marie Antoinette-je kimértebb, arisztokratikusabb, míg Vágó Bernadetté naivabb és lendületesebb. A királynő fiktív ellenpólusának, Margrid Araudnak a bőrében Gubik Petra a tavalyi Fame után másodszor is megcsillantotta színészi tehetségét, Vágó Zsuzsi színpadi jelenléte pedig szokatlanul erőteljes – tulajdonképpen ő a forradalom igazi vezére –, szólódalai pedig méltán kapnak vastapsot.

Az uralkodni nem akaró, tutyimutyi, de idealista XVI. Lajos király szerepében Mészáros Árpád Zsoltot a Sybill után újra kimozdították a komfortzónájából, és ez ismét jót tett neki, Magócs Ottó pedig, akihez alapvetően jobban illik a karakter, olykor túlhangsúlyozó prózája ellenére jól mutatja meg a bukásra ítélt uralkodó alakjának emberségét. Annyiból azonban mindketten előnyben voltak többi kollégájukkal szemben, hogy a férfikarakterek közül egyedül a királyé valódi, hús-vér szerep.

És (a zenei világon túl) ebben mutatkozik meg a Marie Antoinette legnagyobb gyengesége: a cselekmény mind a hatalmi, mind a szerelmi szálon sérül, még akkor is, ha a kettő összemosódni látszik. Szabó P. Szilveszter nem igazán tud mit kezdeni Orléans béta verziósra butított karakterével, és Homonnay Zsolt is csak hangjával tűnik ki. Jacques Hébert korabeli bulvárújságíró (ma alighanem bérkommentelő lenne) szerepében Kocsis Dénes ismét bizonyítja, hogy színészi játéka folyamatosan fejlődik, ugyanez Veréb Tamásról nem mondható el.

Középen Vágó Zsuzsi (fotó: Budapesti Operettszínház)

A szerelmi vonal technikai értelemben vett férfi főszereplője, Axel von Fersen, Marie Antoinette szeretője pont olyan, mintha egy romantikus ponyvaregény lapjai közül lépett volna ki: jóképű, fiatal, díszegyenruhás tiszt, akiről semmi nem derül ki azon túl, hogy minden nő elolvad tőle. Sem Gömöri András Máté, sem Horváth Dániel nem mutat semmi olyat, ami a karaktert kicsit is kiemelné, így egyetlen funkciója (szerető-mivolta mellett) az marad, hogy hozzáadjon egy plusz faktort a két főszereplőnő konfliktusához.

A kisebb szerepekben látható szólisták, valamint az ensemble profin, hiba nélkül oldja meg a feladatot: nem élő díszletei, hanem résztvevői az előadás cselekményének. Külön kiemelésre érdemes Ottlik Ádám Rohan bíborosa – Ottlik már többedszer bizonyítja kisebb szerepekben, hogy megtalálta a helyét az Operettszínházban.

A két előadás közötti különbségérzettel együtt a Marie Antoinette összességében az évad egyik kellemes csalódásának számít: az alkotócsapat kihozta a darabból mindazt, amit ki lehetett hozni belőle. Közel sem ez a legmaradandóbb musicalélményünk, azonban komolyabb hiányérzet nélkül, és néhány emlékezetes képpel a fejünkben állunk fel a tapsrend után.

(2016. március 4-5.)

A Marie Antoinette adatlapja itt olvasható.