Hogy a bohózatoknál csak a még rémesebb operetteknek van nagyobb nézőközönsége, ez is megerősít minket abban, hogy ez nem a mi terepünk.

Most induló sorozatunkban elfogultan vagy elfogulatlanul, mindenesetre (szinte) érintetlen szemmel nézünk rá a színházi paletta néhány szegletére.

A történelemben minden kétszer kerül színre: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat – szól az ismert marxi bon mot, amely egyben jelzi a bohózat műfajának a „komoly” művekhez képesti nem túl hízelgő megítélését is. Sablonos szereplők, ripacs színészek, lapos és fárasztó poénok, alpári kiszólások, gyengécske betétdalok; plusz egy mindenen harsányan hahotázó, a gagyi szóvicceket hangosan ismételgető, a színészeket a várva várt vég után még ötször visszatapsoló közönség – nagyjából-egészéből ilyen képzeteket kelt a „bohózat”szó.

Legyen a feleségem! - Gálvölgyi János

Hogy a bohózatoknál csak a még rémesebb operetteknek van nagyobb nézőközönsége, ez is megerősít minket abban, hogy ez nem a mi terepünk, hanem a plebsé, aki csak kenyeret meg cirkuszt akar. De vajon jogos-e egy teljes színházi műfaj negligálása pusztán azért, mert nem felel meg intellektuális elvárásainknak? – tettük fel már sokadszorra a kérdést, amelyet most kivételesen meg is akartunk válaszolni, ezért három állomásos felfedezőútba kezdtünk.

Első utunk a Játékszínbe vezetett, ahol a Legyen a feleségem! című Edward Taylor-darabra ültünk be.  A sztori szerint egy fiatal brókerhez, Jimhez látogatóba érkezik kőkonzervatív főnöke, aki nem bírja elviselni, ha alkalmazottai nem gyakorolják a házasság szentségét. Ezért Jimnek nagyon gyorsan ideiglenes feleség után kell néznie, akit meg is talál bunkócska bejárónője személyében. Az ajánlót elolvasva kőkemény realizmust nem vártunk az előadástól, és ebbéli várakozásaink vissza is igazolódtak. Unalommal vegyes gőg érzése ült ki arcunkra, mikor az első jelenetben Jim és barátnője párkapcsolati civódásait néztük: gagyi amerikai romkom – konstatáltuk –, és már előre tudtuk, hogy a szünetben tüntetően a ruhatárhoz járulunk, hogy felszegett fejjel vonuljunk ki a színház ajtaján.

Legyen a feleségem! - Pataki Szilvia, Nagy Sándor

De egyszer mindenkit utolér a végzete, bennünket egész konkrétan Kovács Patrícia tahó takarítónőjének képében, aki bumfordi, tájszólásos cicababaként osztotta ki a nagyképű brókert. Előbb csak visszafogott mosoly ült ki az arcunkra, amely lassan halk nevetésbe váltott, hogy végül hasfogós hahotázásba torkolljon. Jókedvűen vonultunk ki szünetre, a ruhatárról meg is feledkeztünk, és már alig vártuk, hogy megkezdődjék a második felvonás, amelyben a vaskalapos főnök is színre lépett Gálvölgyi János személyében. Innentől aztán nem volt megállás, és az előadás végén be kellett vallanunk: bizony elég jól szórakoztunk.

Mit volt mit tenni, tovább kellett kutakodnunk valami igazán autentikus bohózat után, ezért kinéztük a francia tucatbohózat-szerző, Georges Feydeau egy darabját a Thália Színházban, amelyet Hamvai Kornél írt át, modernizált és keresztelt Rövid a póráz címre. Na, igen, a sikert a sztárszereposztással már előre lezsírozták, hiszen ki ne jönne be egy jó kis vígjátékra a számtalan filmből és tévés sorozatból ismert Schell Judit, Pindroch Csaba vagy Szabó Győző nevére…

(A fotón a Rövid a póráz egyik jelenetében Schell Judit és Pindroch Csaba látható. Fotó: Dudás Ernő)

Szombat délutáni előadás, teljes teltház, nekünk már csak a lehajtható pótszéken jut hely, amelynek egyetlen előnye, hogy nincs támlája, így nem fenyeget minket az ebéd utáni jóízű szundikálás veszélye. Jól bejáratott jellemek, sablonos helyzetek – ezt vártuk, és nagyjából ezt is kapjuk az előadástól, miközben nagyon profi gépezet működteti az egészet, minden szerepre jut egy jó színész, minden poén a helyén van, és összességében jól szórakozunk, még ha nem is zuhanunk hátra a pótszéken.

Ez nem mehet így tovább – gondoltuk –, ezért kénytelen-kelletlen elhagytuk a szívünknek oly kedves belvárost, és kibumliztunk Óbudára, hogy végre egy rossz bohózatot is lássunk. Az EuroCenter nevű pláza egyik mozitermében működik a már nevével is sokat ígérő Vidám Színpad, nem messze az Andy Vajna nevével fémjelzett Las Vegas Kaszinótól. A popcornszagot árasztó folyosókon keresztülvergődve juthatunk el az utolsó, 1-es számú teremig, ahol annak rendje és módja szerint rögtönzött ruhatár fogadja a nagyérdeműt. A kabátot leadván be is lépünk a terembe, ahol éppen az ABBA The Winner Takes It All című száma megy. Ha nem függönyt látnánk mozivászon helyett, és a közönség átlagéletkora nem a helyi nyugdíjasklub átlagéletkorát súrolná alulról, azt hihetnénk, a szokásos reklám- és ajánlóblokkot követően a Star Wars hetedik része vagy az Aljas nyolcas következik, de aztán megszólal egy hangos mobiltelefon-csengőhang, majd felvételről egy vidám kis párbeszéd hangzik el, miszerint szia anya, most színházban vagyok, nem tudok beszélni, és mindenki téged emleget.

A kaktusz virága (fotó: Vidám Színpad)

A kaktusz virága című zenés-táncos bohózattól végre azt kapjuk, amit vártunk: sablonos történet, kiszámítható fordulatok, közhelyes poénok, közepes színészek, tingli-tangli dalocskák, csetlő-botló táncbetétek, mindez fantáziátlan kiszerelésben. Egyvalaminek viszont őszintén örültünk: a humortalan előadást a közönség nem honorálta különösképpen, a nagyrészt csöndben ülő nézőket a zenés-táncos betétek sem hozták lázba, itt-ott egy felbuggyanó és elhaló kacaj, az előadás végén szolid taps, majd gyors távozás.

Miután végre igazolva láttuk előfeltevésünket, elégedetten tértünk vissza kedvenc alternatív helyeink egyikébe, hogy a meddő szórakozás után ismét komoly képpel merengjünk az élet nagy kérdésein.