Az Át az ingoványon nem kifejezetten a színházi kísérletező kategóriába tartozó előadás. Na de, merülhet fel a kérdés, ki látott már fantasy-történetet színházban?

A fantasy címke egyébként becsapós lehet. Fantasy-elemekből ugyanis pont annyi van az előadásban, amennyi az elemelt, távoli világot, a mesét megteremti, és amennyi semmiképpen nem szorítja háttérbe a karakterek és a történetvezetés  kidolgozottságát. Így a tündék és a varázslatos világok rajongóit ugyanúgy megszólíthatja az előadás, mint amennyire az ettől a műfajmegjelöléstől tartó nézőket szinte azonnal megnyugtathatja: egy jól megírt drámát öltöztettek fantasy-köntösbe.

Domokos Zsolt, Viktor Balázs, Horváth Szabolcs (fotó: Toldy Miklós)

A messzi Északon, az örök tél birodalmában, Arandorban vagyunk, húsz évvel az emberek, tündék, törpök, orkok és boszorkányok között mindent eldöntő, utolsó nagy háború után. Arandor királya és legfőbb hadura, a háború nagy hősei éppen avatni készülnek fiaikat, hogy belőlük is a húsz éve tartó béke Őrzői váljanak. Mivel úgy hírlik, az ország határán, az ingoványon túl újra gyülekeznek a sötétség seregei, Rawen királyfi nem hisz a béketűrő semmittevésben, és nekiindul az ingoványnak. De útja során nem az ingoványon túli szörnyűségeket, hanem a hazája múltját borító titkokat fedezi fel.

Elsőre azt gondolnánk, hogy mindehhez erdő, palota, barlang, mocsár díszlete dukál, de ha nem, legalább egy festett háttér. Szerencsére a k2 színészeiről van szó, akik sok minden más mellett mesélni is nagyon tudnak. És természetesen Ascher Tamásról van szó, akinek a keze alatt olyan előadás született, melyen látszik, hogy minden mozdulatra, minden részletre odafigyeltek, nincsenek üresjáratok, minden tiszta és érthető. A látványért felelős Jeli Sára Luca egyetlen, központi és vizuálisan is gazdagabb jelenetet leszámítva hangkulisszákkal és pár központi kellékkel oldott meg szinte mindent. A teljes illúzió megteremtéséhez a színészek játékán kívül az „élethű” jelmezek is hozzájárulnak.

Piti Emőke, Rózsa Krisztián (fotó: Toldy Miklós)

Ki tudja, talán Ascher Tamásnak, talán a nagyobb odafigyelésnek köszönhető, hogy utóbbi két munkájuk, a Röpülj, lelkem! és a Dongó dramaturgiai tévelygéseinek nyoma sincs, minden úgy történik, ahogy történnie kell. Egyedül talán azt lehetne kifogásolni, hogy az első felvonás végén még mindig úgy érezzük, mintha csak a bevezetésnél tartanánk, de aztán kárpótol minket az a felismerés, hogy ez nem az ellenséggel való nagy összecsapások előadása. Bár ugyanúgy hősökről szól, sokkal inkább egy nagy sakkjátszma, melyben az a lényeg, hogy ki birtokolja a tudás hatalmát, és ki mit kezd ezzel, hogyan használja fel az ország irányításához. A jól megírt történet nyelvezete ráadásul egyszerre szép és egyszerre „akadálymentes,” nincs túlterhelve feleslegesen hangzatos mondatokkal.

Fábián Péter és Benkó Bence tehát most szerzőként is jól szerepeltek. De ők az előadás nagy meglepetései is. Eddig a k2 rendező- és szerzőpárosaként ismerhettük őket, most amellett, hogy nekik köszönhetjük az előadás szövegét, a két apród szerepét is ők játsszák. A naiv abszurditást kiválóan hozzák, párbeszédeikkel két jól eltalált Rosencrantz és Guildenstern figura jelenik meg: a király parancsára követik a királyfit, életképtelenségük, ostobaságuk vagy inkább saját, zárt világuk nagyon jól kivitelezett ötlet. Az előadás fantasy világában ugyanakkor furcsa és elszigetelt színfolt ez a páros, a drámából való kiszólásaikkal a fent említett illúzió egy részét lerombolják.

A szünetben elkaptam két néző beszélgetését, melyben egyikőjük arról panaszkodott, hogy ebben az előadásban nincs is aktuálpolitikai utalás, holott ő erre számított. Pedig a mai ellenségkép építés, a félelemkeltéssel való butítás közepette nem nehéz a mesén túl ilyesmit is belelátni az előadásba.

Egyszóval minden megvan benne, amitől kedvünk támadhat akár többször is megnézni. Sok mindenkinek szól, ráadásul Tolkien- és Shakespeare-hommage egyszerre.

(2016. április 23.)

Az Át az ingoványon adatlapja itt olvasható.