Avagy több Debreczeny Csabát a Madách Színházba!

Mindenekelőtt szögezzük le: az Alain Bolubil és Claude-Michel Schönberg szerzőpáros által jegyzett musical, Les Miserables – A nyomorultak a maga nemében remekmű. Nem véletlen, hogy Londonban zsinórban több mint harminc éve fut teltházzal, hogy hazánkban is már hat változatban mutatták be, és az sem, hogy önálló (egyébként vegyes sikerű) film is készült belőle. Talán nem veszi fel a versenyt Az Operaház Fantomja legendájával, vagy épp a Mamma Mia! iránti (jórészt az ABBA-daloknak szóló) közönségőrülettel, de ha választanunk kellene, hogy melyik darabot fogják majd évtizedek múlva együtt emlegetni a klasszikus operákkal, A nyomorultakra fogadnánk.

Sándor Péter (középen) (fotó: Madách Színház)

Ennek részben az az oka, hogy A nyomorultak maga is szinte opera. Az első pillanattól az utolsóig szóló, egyedi zene, a romantikus regényen alapuló szélsőséges karakterek és szituációk mind-mind operai jelleget adnak az előadásnak. Ráadásul a Madách mostani bemutatója sem tesz sokat annak érdekében, hogy ez ne így legyen: ha valaki becsukott szemmel hallgatja végig az előadást, és csupán néhány alkalommal nyitja ki, tízből hatszor azt fogja látni, hogy valaki a színpad közepén áll, és a nézők felé fordulva énekel.

Eközben nyitott szemmel láthatóan rengeteg munka van ebben a produkcióban. A zene, a díszlet, a jelmez, a koreográfia és egyéb látványelemek mind olyan profin működnek, hogy az eredeti londoni változat is csak elismerően csettintene budapesti testvérét látva (nem a levegőbe beszélünk, láttuk a londonit). Az ensemble az előadás egyik legnagyobb erőssége: a rutinos színészekkel kiegészült kar biztosítja, hogy a sok-sok apró szerep ne csak megjelenjen, hanem megformálódjon – élmény volt nézni többek között Barabás Kiss Zoltánt, Galbenisz Tomaszt vagy épp Sánta Lászlót. Emellett Kentaur magyar színpadokon még talán soha nem látott módon monumentális és nagyon költséges díszletei jól összeférnek a Vízvárdi András által jegyzett animációkkal. Szirtes Tamás rendező mindezeket hozzáértő tábornokként szervezte össze: az előadás lendületesen, a technikai feltételeket maximálisan kiaknázva halad, sokszor filmszerű látványt tárva a nézők elé.

Egyházi Géza, Zöld Csaba (fotó: Madách Színház)

Ez a nagy közönségsikert elérő profizmus az előadás legnagyobb dicsérete – ugyanakkor a legnagyobb hiányérzetet is ez okozza. Szirtes Tamás, kis túlzással, egy 3D-s filmet mutatott be a Madách Színházban, élő szereplőkkel, épített helyszínekkel, profi technológiával. Az azonban a három premiert követően sem derül ki, hogy ő maga mit gondol a történetről, a karakterek némelyikének egymáshoz való viszonyáról, és a nyilvánvaló közönségsikeren túl miért tartotta fontosnak, hogy újra bemutassák Budapesten ezt az amúgy remek darabot. Amit látunk, az nagyon rendben van, amit viszont nem látunk, megakadályozza, hogy A nyomorultak több legyen egy sima „profi musicalnél”.

A szándék kinyilvánításában a szólisták némelyike sem volt Szirtes Tamás segítségére – akinek egyébként nyilvánvalóan nem volt könnyű dolga a szereplők kiválasztásakor, hiszen nem tolonganak olyan színészek, akik egyszerre képesek kifogástalanul elénekelni a darab komoly énekes kvalitásokat igénylő dalait és hús-vér emberré formálni a regény által sokszor szélsőségesnek ábrázolt, a musical tömörítése révén pedig még le is csupaszított karaktereket. Meglátszott, hogy a casting inkább az előbbire helyezte a hangsúlyt: a hallottakba nem lehet belekötni, ugyanakkor színészi erényeket csak kevesen csillantottak meg.

Feke Pál, Miller Zoltán (fotó: Madách Színház)

A három Jean Valjean mindegyike mutat fel erényeket: énekhang tekintetében talán Miller Zoltán a legbizonytalanabb, ugyanakkor felfedezhetőek nála olyan parányi színpadi gesztusok, amelyek elérik, hogy folyamatosan figyelünk rá. Zöld Csaba kellemes meglepetést szerzett, noha kiválasztását szkeptikusan fogadtuk, de mind színészként, mind énekesként meggyőző. Tóth Attila hangi kvalitásaihoz eddig sem fért kétség: most nem csak átütő erővel énekelt, de a maga természetességében ő maga volt Jean Valjean.

Bár az előadás abszolút főszereplője Jean Valjean, színészként alighanem Javert figurája a legnehezebb feladat, hiszen úgy kell a Tisztaságot, a Jóságot, az Emberséget és a Türelmet megtestesítő, romantikusan szélsőséges főhős ellenpólusát megjelenítenie, hogy közben hű marad az általa énekelt sorok jelentéséhez is. Emiatt a három előadás legkiemelkedőbb teljesítménye az Örkényből érkező Debreczeny Csabáé, aki az este abszolút főszereplőjévé lépett elő. Amellett, hogy kiválóan énekel, minden mozdulatának, lépésének, mimikájának jelentése van, amely maradéktalanul illeszkedik az általa mutatott karakter jelleméhez. Javert felügyelője egy rend- és hatalomtisztelő, önmagával és másokkal is szigorú rendőr, aki nem csinál mást, mint betű szerint értelmezi a törvényt. Debreczeny érthetővé teszi a Javert bukásához vezető utat – miatta sajnálhatjuk, hogy egyébként kevés kritikus jár musicalekre.

Debreczeny Csaba, Tóth Attila (fotó: Madách Színház)

Ezzel ellentétben Egyházi Géza Javert-je egy szadista vonásokat is mutató agresszív minidiktátor, játéka sokszor gyökeresen ellentmond az általa éppen énekelt szövegnek – ezt még kiemelkedő minőségű hangja sem tudja feledtetni. Ő legalább megpróbálja, Feke Pál azonban legtöbbször csak arra ügyel, hogy minél tovább tartsa ki a hangokat, és minél tovább állhasson a színpadon a reflektorfényben.

Vágó Bernadett részben rutinból, részben tehetségből hitelesen ábrázolja Fantine-t, Baranyai Annamária szerepformálásán azóta is gondolkodunk… Fejszés Attila Enjoras-ja korrekt, de túlságosan szürke ahhoz, hogy valódi vezetőnek tűnjön fel, Sándor Péter alakítása szintén a kellemes meglepetések közé tartozik, erőteljes hangja pedig kiemeli őt a számos hasonló fiatal musicalszínész közül. Simon Boglárka Eponine-ként bizonyítja, hogy beérett, Tóth Andi esetében színészetről – egyelőre? – nincs értelme beszélni, színpadi megjelenése és hangja ugyanakkor elismerést érdemel. Csengeri Attila hangja illik a jóságos püspök szerepébe, Vikidál Gyula pedig már azzal is nagy színházi pillanatot teremt, hogy belép a színpadra, csináljon ő utána bármit is – de azért csinál is.

Vágó Bernadett (fotó: Madách Színház)

Sosincs könnyű dolga a Cosette-et és Mariust megformálóknak, ugyanis ez az a két karakter, amelyről gyakorlatilag semmi nem derül ki az előadásból, azon túl, hogy indokolatlanul szerelmesek egymásba, és hogy motivációt adnak Jean Valjean tetteihez. Ennek megfelelően Foki Veronika és Tóth Angelika mindketten szopránok és szőke parókát viselnek – többet nem tudunk meg Cosette-ről. Mariusként Solti Ádám szépen énekel és jó kiállású – Borbély Richárd arcáról azonban még akkor sem fagyott le a negédes hősszerelmes-mosoly, amikor egyébként a barátja haldoklott a karjai között.

A Thenardier-házaspár ábrázolása két módon is lehetséges: vagy, mint a musicalfilmben, húsvér szélhámosokként jelenítik meg őket, vagy pedig, mint általában a színpadon, így ezúttal is, szélsőséges karikatúraként. Ez kevesebb valódiságot, ugyanakkor több olcsó poént és nyílt színi tapsot eredményez. A kétszer két színész, Balogh Anna és Sáfár Mónika, illetve Nagy Sándor és Weil Róbert kifogástalanul oldják meg a feladatot – nem rajtuk múlt, hogy a feladat nem komolyabb.

Weil Róbert, Sáfár Mónika (fotó: Madách Színház)

Végezetül pedig dicséret illeti a gyerekszereplők mindegyikét: ritkán teljesül az, hogy szépen énekelnek, cukik és nem is túlzóak. Külön említést érdemel Halász Dávid (Gavroche), aki, miután az egyik jelenetében hibázott, olyan profin oldotta meg a helyzetet, mintha évtizedek óta ezt csinálná.

Mindezekkel a pozitívumokkal és a néhány kiemelkedő alakítással együtt is, A nyomorultak nem több, mint egy méltán világhírű darab profin és látványosan megvalósított felújítása. Sikeres este – kiemelkedő látványvilág, csodás zene, széles közönséghez eljutó végeredmény. Nekünk pedig vérzik a szívünk, hogy miközben New Yorkban egy hiphop-musical kapott tizenhat Tony-jelölést, Londonban pedig a transzvesztitákról szóló Kinky Boots hódítja meg a West Endet, Budapesten, úgy tűnik, A nyomorultakra és a Marie Antoinette-re van igény.

(2016. április 15., 16., 17.)

Az előadás adatlapja itt olvasható.