Operába menni egy elismerő "hoppá", egy tiszteletteljes biccentés, lám, az illető bizonnyal ért a művészethez, és nem csak úgy beesik valahova, mint a közönséges halandók.

Cikkünk hőse a következőképpen okoskodott a színház és opera viszonyáról: színházba menni csak egy szimpla „de jó neked”. Mármint nem sokkal több, mint ha a szokásos filmletöltés helyett egy bő ezresért az ember ellátogat egy popcornszagú moziba. Operába menni azonban már egy elismerő „hoppá”. Tiszteletteljes biccentés, lám, az illető bizonnyal ért a művészethez, és nem csak úgy beesik valahova, mint a közönséges halandók.

Fotó: Nagy Attila

Ha csak nem hétéves kisgyerek, akit a szülei elrángattak a Diótörőre, akkor bizonnyal egy negyedhangról felismeri az énekest, szakértően hümmög, amikor megtudja, ki a karmester aznap, félig lehunyt szemmel élvezi a jól ismert dallamot, és idegesen szisszen, ha a négy hegedűből az egyik elcsúszik. Feltehetően ötven körüli, jól szituált, szigorú tekintetű úr az illető, természetesen szmokingban. Borokban, kortárs képzőművészetben és legalább négy idegen nyelvben tökéletesen otthonosan mozog. Párja estélyiben, természetesen pezsgőt kér a szünetben, és kellemesen elcseveg a külföldről idelátogató, világhírű kurátorral, aki kizárólag a különleges hangú mezzoszoprán Bach áriájáért utazott ide.

Hősünk ennek fényében vett zakót és inget, jóllehet színházba már réges-régen nem így jár, amióta egyszer sikertelenül próbálta begyömöszölni nagymamája nercbundáját a Katona ruhatárul szolgáló faszekrényébe. Így hát elegánsan, kezében a műsorfüzettel, határozott tekintettel halad végig a lámpafényes Andrássyn, majd lép be az Operába, a gazdagok és okosak szentélyébe, remélve, hogy nem bizonyul kevésnek a Művészet befogadáshoz. Ismerősei révén kedvezményes jegyet kapott, ráadásul a földszint közepére, talán csak a díszpáholy hozná ennél jobban zavarba. Fél ugyanis, hogy betolakodó lesz abba a különös és idegen világba, amiről az Opera látványos és színes plakátjai, valamint a csillogó Operabál képei jutnak az eszébe, amiket mindig is olyan távolinak érzett saját hétköznapjaitól. Ügyetlen titkos ügynöknek látja magát belülről (talán az elegáns ruha is közrejátszik ebben), és szinte körbe se néz zavarában, egészen addig, amíg el nem foglalja a székét.

Faust (fotó: Pályi Zsófia)

Aztán az első meglepetést a szomszédja okozza. A huszonéves srác melegítőfelsőben terpeszkedik el mellette. Hősünk előbb meglepődik, hogy vajon miért nem kíséri ki a srácot a szmokingos személyzet, majd arra gondol, biztos egy ifjú tehetség a fiú, aki már háromévesen felismerte Schubertet, és nyolcéves korában szimfóniákat komponált. Ám, ahogy körbenéz, egyre több ilyen ifjú tehetséget detektál. Furcsálkodik ezen, míg nem kezdetét veszi a darab. A zenéhez persze nem mer hozzászólni, sőt még hozzágondolni sem. A történet elszórakoztatja, igaz a várva-várt eksztázis elmarad. Pár perc múlva már fel sem tűnik neki, hogy a színészek énekelnek. Közben azt is megszokja, hogy ez a Faust tele van látványos díszletekkel és vetítésekkel. Sok jelenet kortárs közeget villant fel: golfpálya, diszkó, stb. Máskor hatalmas virágok lógnak alá a mennyezetről, a szereplők jelentős része pedig kerekesszékkel közlekedik. Hősünk megütközik a látvány modernizálása és az opera régies fenségessége közötti különbségen.

A szünetben aztán alaposabban körbenéz, és már indulna, hogy belehallgasson a külföldi kurátorokkal való eszmecserébe. A széksorok közötti kijutás azonban nehézségekbe ütközik. Szelfizők és szelfibotok egész tömege állja útját, és van, aki eltéve a telefonját, egy professzionálisnak tűnő fényképezőgépet kap elő egy hatalmas objektívvel, hogy megörökítse barátaival magát. Mikor aztán végül, kissé megvakulva a sok vakuzástól kijut, meglepetésére nyomát sem találja az elegáns műértőknek. Helyettük két részre osztja magában a beszélgetőket: az első csoport arról diskurál, hogy mennyire nem látja a színpadot, ki csak a sarkát, ki az egészet. A másik csoport, az elemzők, már inkább a konkrét előadás befogadásával foglalkoznak: ők ugyanis a vetítőn kiírt szöveg egy-egy késését elemzik, és ennek fényében próbálják összerakni fejükben a cselekményt.

(Az Operaház lépcsősorát Juhász Attila fotózta be.)

Hősünk a második szünetben már inkább az épületet csodálja, valamint megveszi élete legdrágább Cappy narancslevét a büfében (590 Ft). Elmélkedik egy sort azon, hogy miért tart egy opera négy óra hosszan. Egy zenei előadást vajon nem lehet emberibb léptékűre húzni?

A bevetés és az előadás végeztével hősünk hazaindul. Talán, ha emlékezne egykori filozófiatörténet kurzusára az egyetemen, akkor eszébe jutna Nietzsche, aki ki nem állhatta az operákat. Esetleg, ha árnyaltabb gondolkodása lenne, akkor felfedezte volna azokat a nézőket is, akik valóban értenek a zenéhez, és igyekezett volna tőlük tanulni. Így azonban, öntelt pillantásokkal, mint aki a magas kultúra minden titkát ismeri, fogadja a tiszteletteljes és elismerő biccentéseket, amikor másnap, mint egy félvállról odaveti: „Hogy mit csináltam este? Ja, csak Gounod Faustján voltam az Operában. Tudod, már majd egy hónapja megy, ideje volt nekem is megnéznem.”