A Földrengés Londonban nem más, mint egy zöld, félkövér, kapitális betűkkel írt kiáltvány a környezetvédelem fontosságáról és a bolygó jövőjéről.

Eszenyi Enikő bátor igazgató – ezt a jelen évad darabválasztásai is igazolják. Az egyébként szerintünk zseniális Istenítélet is megfeküdhette a vígszínházi bérletesek egy részének a gyomrát, a Pesti Színházban bemutatott Haramiákról nem is beszélve, de a Földrengés Londonbant végképp nem sokan vállalták volna be egy ezeregyszáz fős nézőterű budapesti színházban. Ennek az a legfőbb oka, hogy maga a darab teljesen működésképtelen, ugyanakkor mivel számunkra is fontos témát jár körbe, bizonyos fokú elnézéssel kezeljük a hibáit. A Földrengés Londonban ugyanis nem más, mint egy zöld, félkövér, kapitális betűkkel írt kiáltvány a környezetvédelem fontosságáról és a bolygó jövőjéről.

Lengyel Tamás, Járó Zsuzsa (fotó: Toldy Miklós)

A Mike Bartlett által jegyzett darab túl nagyot akar markolni. A környezetvédelem önmagában is elegendő lenne témának, ám emellett olyan kérdések bukkannak fel egyáltalán nem kifejtve, részben kifejtve vagy kifejtve, mint a bolygó és az emberiség jövője, a tudósok dilemmája etika és pénz kapcsán, a korrupció – ezek valahol össze is függnek –, mindezek mellett pedig olyan futurisztikus messiástörténet elevenedik meg félig-meddig, ami azon túl, hogy forgassuk a szemünket, nem sok mindenre jó…

Az nem lenne baj, hogy nincs normális történet. A végére mégis összeáll valami cselekményszerűség, vagy legalábbis kiderül, hogy a szereplőknek mi közük van egymáshoz a rokoni szálakon túl. Az viszont már baj, hogy végig úgy tesz, mintha lenne története – és az is baj, hogy mire összeállna valami, az a nézőket addigra már  nem nagyon tudja érdekelni… Főleg azért, mert az előadás nagy része vélt és valós érvek, sarkos vélemények ütköztetése csupán, valamint olyan mennyiségű tényadat és hipotézis ránk zúdítása, ami egy műegyetemi tudományelmélet-szemináriumon is sok lenne. Jó szándékú feltételezésünk szerint  a bemutató célja az volt, hogy estéről estére nagyjából ezer ember lásson a Vígszínházban egy olyan előadást, amely a környezetvédelmet helyezi fókuszba.

A színészek a lehető legtöbbet kihozzák a helyzetből, arról nem ők tehetnek, hogy sem az alapanyag, sem a koncepció nem ad teret felépíteni a karakterüket. A figurák egydimenziósak és sztereotipikusak: mindenki felsorakozik előttünk a jégszívű politikusnőtől (Járó Zsuzsa) az életével semmit nem kezdő diáklányon (Szilágyi Csenge), a törtető üzletemberen (Lengyel Tamás), a hippi környezetvédőn (Király Dániel) és a fásult középkorú férfin (Hajduk Károly) át a cinikus embergyűlölő zseniig (Lukács Sándor). Wunderlich József és Bata Éva karakteréről még kevesebb derül ki – utóbbiról csak annyi hogy olyan felelőtlen a saját gyerekével szemben, elképzelésünk sincs, hogyan engedhették gyerekeket tanítani…

Az előadás nagy erénye viszont, hogy mindezek ellenére mégis képes többé-kevésbé  működni – a hangulathoz elég jól passzolnak a zenei betétek és a rendező, Eszenyi Enikő által megálmodott félig valós, félig filmesített színpadi világ. Ellentétben a két évvel ezelőtti Lumpáciusz Vagabundusszal, ez az egész koncepció nem hajlik giccsesbe, erőltetetté sem válik; hitelesen tükrözi a témafelvetés modernitását. Ráadásul a sokszor három részre osztott színpadkép is segít megérteni nekünk azt, hogy mikor mi történik, már amikor éppen történik valami.

(2016. április 1.)    

A Földrengés Londonban adatlapja itt olvasható.