A produkcióban a külön-külön karakteres, megragadhatatlan szöveg és vizualitás nem segítik egymás megértését, nem lehet egyszerre mindkettőre alaposan odafigyelni.
Mikor három hónappal ezelőtt elmentem a Trafóba, hogy megnézzem Az időnk rövid történetét, még bátran állítottam, hogy színpadon ritkán foglalkoznak az öregekkel vagy az öregedéssel. Ezért meglepő élmény három hónapon belül három olyan előadást is látni, mely ezt a kérdést dolgozza föl, persze mindegyik más-más szempontból közelít hozzá. Az utóbbi kettő produkció ráadásul egy helyen, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban jött létre.
Dimény Áron, Sinkó Ferenc (fotó: Bíró István)
Bár az alkotók nem tapasztalatból dolgozták fel a témát, hiszen még egyikük sem közelít az öregkor felé, az előadásokban mégis az a közös, hogy az öregedést a testi élményen keresztül teszik megfoghatóvá. Az ESZME és a győri Vaskakas Bábszínház közös produkciójában létrejött Az időnk rövid története bábelőadásban az időskori nehézségek a humor forrásai, és egyben annak a groteszk melankóliának is a részei, mellyel az előadás a négy idős ember történetét szemléli. Egyfajta életkedvcsináló fiataloknak és időseknek egyaránt, azzal az üzenettel, hogy kortól függetlenül mindig érdemes kalandokba vágni. A #hattyúdal ehhez képest korántsem ennyire meseszerűen veti fel a kérdést: egy idősödő, sőt, kiöregedő színészt állít a középpontba. A nélkülözöttség, haszontalanság-érzés, a testi változások, a testi elhasználódás a színházi formák változásának és cserélődésének kérdésével kerül párhuzamba.
A fiatal román Mihaela Panainte rendezte Öregek könyve pedig egy álomszerű, költői előadás. Költői, természetesen, hiszen Szilágyi Domokos Öregek könyve című kötetének, illetve versének színpadi adaptációja. A színházi premiert egyébként a kötet új kiadásának nem hivatalos bemutatójával kötötték össze, melyben a magyar szöveg mellett szerepelt annak román fordítása is.
A vers narrátorai öregek, annyira öregek, hogy több rokonságot éreznek a holtakkal, mint az élőkkel. Az élet és halál közötti senkiföldjén vannak, de már inkább érzik otthonuknak a túlvilágot. Szinte a semmiben és az időtlenségben járunk – az emberek majdhogynem összeolvadnak a természettel, és háromszáz év távlatában gondolkodnak.
(A fotón Dimény Áron látható. A képet Bíró István készítette.)
Panainte egy olyan szöveget választott, mely a lassú elmúlás élményéről, egy szinte mozdulatlan állapotról szól. Olvasva ugyan el lehet mélyedni Szilágyi munkájában, a szintén elmélyedést kívánó előadáson azonban könnyen kívül lehet maradni.
A színpadon Dimény Áron és Sinkó Ferenc (egyébként az említett #hattyúdal rendezője) látható, fehérre mázolt arccal. A sminken túl ezt a lét és nemlét közti állapotot az előadás többféleképpen tükrözi. A színpad szinte üres, csak színes fóliák lógnak a plafonról. Rajtuk kívül csupán a színészek láthatóak – akik így, mint a szövegben is, magányosak, egyedül vannak gondolataikkal, félelmeikkel és testi fájdalmaikkal, melyek az élethez kötik őket. Egy-egy jelenetben megjelennek vagy az idős korhoz – így még az élethez –, vagy a halálhoz köthető tárgyak is, mint régi vánkosok, mosdótál, bot, koporsó.
Az előadás első felében a két szereplő két hozzáállást testesít meg. Egyikük már inkább vágyna a holtak közé, másikuk pedig folyamatosan még az életre emlékezteti – fájdalmaira, mindennapi teendőire, melyek szinte csak testének karbantartására, körmének és hajának levágására redukálódtak. A színészek kiválóan megtalálták helyüket ebben a nagy látomásban, sarkosan, burleszkszerűen játszanak, ami a sminkkel együtt kellően érzékelteti ezt a félig emberi létet, és amit Yves Marc és Györgyjakab Enikő koreográfiája is hangsúlyoz. A burleszkszerűség az előadás második, nagyon hosszúra nyújtott részében csúcsosodik ki igazán. A szereplők magukra vesznek egy maszkot, mely felfogható halotti maszkként, de ha nagyon szeretnénk, eszünkbe juthatnak róluk Plugor Sándornak öregeket ábrázoló grafikái is, melyek a verset ihlették, és melyek szintén a kötetben láthatóak. De sokkal inkább gonosz, vagy legalábbis incselkedő rossz manók képét adják, főleg viháncolásukkal és egy ügyetlenkedős koporsó-összeillesztő jelenet által.
Dimény Áron, Sinkó Ferenc (fotó: Bíró István)
Mintha valóban egy időtlen és sehol nem létező térben lennénk, az előadás során is észrevétlenül jutnak a szereplők egyik állapotból a másikba. A lezárás, a halál pillanata azonban annyira konkrét és klisészerű, hogy kizökkent az előadás addigi álomszerűségéből.
A produkcióban a külön-külön karakteres, megragadhatatlan szöveg és vizualitás nem segítik egymás megértését, nem lehet egyszerre mindkettőre alaposan odafigyelni. Ha a nézőnek egy idő után nem sikerül ráhangolódnia a tempóra, az előadás könnyen válhat számára öncélúvá. Ezért ennek a szinte mozdulatlan állapotnak látomásszerű színrevitelében az lehet a kockázat, hogy vagy beszippantja a nézőt, vagy ha ez nem sikerül – ami könnyen megtörténhet – a néző túlságosan terheltnek, megfejthetetlennek és ezáltal unalmasnak tarthatja az előadást.
(2016. május 7.)
