Balázs Zoltán királyként azonban nem elég érdekes, vitathatatlan képességei ezúttal nem találkoztak össze a szereppel.
Miért izgat minket annyira III. Richárd? Shakespeare-t sokan az emberi lélek legnagyobb ismerőjének tartják, aki figuráit az árnyaltság és az összetettség legmagasabb fokán képes megragadni. Mit kezdünk tehát azzal a szereplőjével, aki végletesen és egydimenziósan gonosz? Létezhet ennyire radikálisan ördögi ember? III. Richárd első ránézésre nem valami belső okból gonosz, hanem racionálisan az: eldönti, hogy gonosz lesz. Lényegében azért, mert unatkozik. És ha elkezdjük ezt a figurát valóságosként kezelni, akkor ott tartunk a köztudatban élő Hitlernél, Sztálinnál, az emberevő Hannibálnál és Jokernél, a legmélyebb emberi sötétségnél. Heller Ágnes radikális gonosznak nevezi III. Richárdot, és az elnevezés magáért beszél. Tudunk-e azonosulni egy ilyen figurával? Fel tudjuk-e fogni a motivációit?
Márkus Sándor, Balázs Zoltán, Kádas József (Toldy Miklós)
Zsótér Sándor egy elképesztően negatív shakespeare-i figurát tett le a W.S. Othellóban. Rába Roland mint Jágó egy magával ragadó szemétláda volt (amire elmondása szerint még maga a színész is rácsodálkozott). Azonban ugyanez a bravúr most, a III. Richárdban nem sikerült, pedig a kockázat nagyobb volt: egy jó Jágó nélkül még működhet az Othello, egy jó címszereplő nélküli III. Richárdot nehéz elképzelni. Legalábbis most igazolódni látszik ez a képlet: Balázs Zoltán egyhangú alakítása magával rántotta az egész előadást.
Maga a választás persze mindenképpen érdekes: a hagyományosan torznak és ravasznak ábrázolt figurát a Maladype jó kiállású és kedves arcú vezetőjére bízta Zsótér. Már itt egyértelmű, hogy a figura emberi, megfogható oldalára kerülne a hangsúly. Van-e lelkiismerete a diktátornak? Hogyan viszonyul a halottakhoz, akiket maga után hagyott? Tud-e nyugodtan aludni? Az utolsó jelenetben a rendezői koncepció megkapó módon teszi fel ezeket a kérdéseket.
Balázs Zoltán (fotó: Toldy Miklós)
Balázs Zoltán királyként azonban nem elég érdekes, vitathatatlan képességei ezúttal nem találkoztak össze a szereppel. III. Richárdja ugyan szándékosan hétköznapi, ettől azonban lapos, sőt gyakran követhetetlen. Sőt a legvégső, érezhetően megrendítőnek szánt jelenetben sem sikerül elérnie a közönséget, alakítása távol marad, érzelmei a csöpp színpadi tér ellenére nem érik el a nézőket. És ettől sajnos az egész előadás unalomba fullad.
Ennek egy másik oka Szigligeti Ede fordítása: Ungár Júlia dramaturg megszokott változtatási kedve és nyelvi játékossága mintha ezúttal szándékosan takarékra lett volna állítva. A régies, nehéz szövegből hiányzik az önreflexió, a vibrálás, az évszázados fordítás holt marad. A díszlet és a kellékek cserébe most sem okoznak csalódást (Ambrus Mária). A hatalmas belmagasságú, de apró szobában jól funkcionál az építkezésekről ismerős állványzat. A hierarchiát ábrázoló fent és lent, valamint a szintén dramaturgiai szereppel bíró kint és bent jól érzékeltetik a bonyolult kapcsolati viszonyokat a szereplők között. Érdekes többletet adnak a gyerekjátékok, például az ifjú trónörökösöket jelképező dinoszauruszok vagy a játékkardok. És szintén hatásos, hogy a terem három ajtaja folyamatosan használva van: visszacsempészi a dinamikát a leült előadásba.
Pallag Márton (fotó: Toldy Miklós)
A mellékszereplők mindent megtesznek, jóllehet az, hogy egy színész több szerepet is játszik, kifejezetten zavarónak hat ezúttal, a figurák összemosódnak és ezen a szoknyákkal dolgozó elvont jelmezek variálása sem segít (jelmez: Benedek Mari). Ha nincs a fejünkben a pontos cselekmény, akkor az intrikák követhetetlenné válnak, és ez a bizonytalanság hamar zavaróvá válik. Kifejezetten erősek azonban a Balázs Zoltán női színészekkel közös dialógusai. Huszárik Kata, Szilágyi Ágota és Tankó Erika ingerültsége egyformán erős, legyen szó elcsábított özvegy vagy gyermekeit vesztő anya szerepéről. Külön ki kell emelni Pallag Márton átszellemült, angyalarcú figuráit is, akik az előadás legviccesebb részeihez kapcsolódnak.
Végül Szűcs Péter Pál élőzenéje izgalmas atmoszférát teremt, azonban ez is csak az első percekre elegendő arra, hogy beszippantson. Kár érte. A kritikus is csak egy előítéletes néző, még ha ezt általában el is kell titkolnia. Egyszerűen nem lehet minden előadásra ugyanúgy beülni, van amitől többet vár, és van amitől kevesebbet. Zsótér Sándor legújabb rendezésére a Maladype színészeivel úgy ültem be, hogy nem fogok tudni felállni: 9-10 pontos előadásra számítottam, amit aztán hetekig rághatok, idézhetek, emészthetek. És még – bármennyire igazságtalan is más előadásokkal szemben - most is szeretném azt hinni, hogy én nem vettem észre valamit, az unalom szándékos volt, a követhetetlenség művészi többlettel bírt. De egyelőre úgy tűnik, hogy ez a mostani produkció egyszerűen nem működött.
(2016. május 18.)
A III. Richárd adatlapja itt található.
