A musical tényleg különbözött a filmtől, és azzal ellentétben szinte nézhetetlenül rossz lett.

Május 29-én, gyereknapon mutatták be a Papp László Sportarénában a Shrek a musical című előadást. Látva, amit láttunk, kijelenthetjük: sem az alkotók, sem a fejenként hattól harmincezer forintig terjedő jegyárakat kifizető nézők, sem pedig maga a Shrek mese nem jött ki jól az összesen egy napig és azon belül két alkalommal játszott előadásból. Korábban voltak már negatív előjelek: a jegyek lassan fogytak, a több hónapos plakátkampány annyira nem volt csábító, hogy még a 9gag-en is poént csináltak belőle, a musical állítólag nem volt sikeres a Broadwayen sem, és persze már önmagában is kérdéses lehetett, hogy a Shrek újabb feldolgozása itt és most érvényes-e még.

A 2001-es DreamWorks-mese a nem éppen hagyományos címszereplőjével erősen kikezdte a tündérmesék hagyományát. Shrek fülzsírból csinált gyertyát, patkányt evett és végső soron a hagyományos mesék szörnyeihez hasonlított. Az animációs film a gyerekek mellett azonos erővel szólt a felnőtteknek, folyamatos önreflexiójával, iróniájával és szerethető malackodásával új irányt adva a műfajnak. Az elmúlt tizenöt évben azonban sok minden történt, a nem hagyományos, gonoszokra emlékeztető hősök megszokottá váltak a mesékben, és többek között a Shrekből is készült három folytatás, lassan kifárasztva az alapötletet.

Feke Pál a sajtótájékoztatón

Ez a fáradtság érezhető a musicalben, még ha nem is ez a legnagyobb gond vele. Az előadás felváltva ironizál és veszi magát komolyan. Egy-egy kiszámítható kiszólás még nem adja vissza az eredeti film hangulatát, és az előadás egyszerűen nem tud eléggé meghökkenteni, felrázni. A poénoknál a közönség kínosan feszeng: gyakran azért, mert a film leghíresebb mondatait szó szerint idézi a musical, gyakran mert ugyan új a vicc, de nem jut tovább egy-egy kaki-pisi poénnál, amivel még a legeslegifjabbakat sem sikerül megmosolyogtatnia. Cserébe sokszor minden humor és szellemesség nélkül domborítja ki az érzelmi szálakat, és azzá a tömény és bugyuta giccsé változik, amit az eredeti parodizált. Meg kéne például hatódnunk Shrek és Szamár igaz barátságán vagy Szamár és a sárkány szerelmén, holott a filmben ezek mindig hagytak némi kellemesen furcsa szájízt maguk után.

A történetbe bekerült néhány új, drámai elem is, így megtudjuk, hogy az alacsonynövésű Farquaad nagyúr apja a Hófehérkéből ismert hét törpe egyike, illetve fény derül Shrek és Fiona gyermekkora közötti párhuzamokra is. Ezek az elemek sokszor érdekesek, ám önmagukban még nem teszik jobbá az előadást. Szintén újdonság a pimaszsága  a musicalhez készült egy-egy dalnak, ám ezt az értékelhetetlenség szintjéig lerontja a nyögvenyelős fordítás (Szente Vajk, Galambos Attila). Ahhoz, hogy egyáltalán esélyem legyen felfogni a mind szókészletében, mind mondatszerkezetében problémás szöveget, folyamatosan a kivetített feliratra kellett figyelnem.

Szente Vajk rendezésével a legnagyobb probléma azonban a színészi játék már-már pofátlan erőtlensége. Feke Pál dolgát Shrekként nyilván nehezíti, hogy akarva-akaratlanul mindenki Gesztesi Károly markáns szinkronhangjára számít. Szintén igazságtalan bármiféle mimikát számon kérni a felismerhetetlenségig megváltoztatott, zöld arcán. Ám énekhangja képtelen volt elvinni az előadás zenei részét. Ez a Shrek ráadásul koránt sem az a Shrek, akit szeretünk. Egy hosszú és egyébként jó eséllyel minden idők leggyengébb fingós poénját, valamint egy-egy fényjátékkal kísért üvöltést leszámítva a főhős töketlen és nyámnyila, aki képtelen kivívni a néző rokonszenvét.

A Shrek szereplői a sajtótájékoztatón

Ugyanígy puszta árnyéka volt Csonka András a szamár figurának, és ezen még az sem segít, hogy felhasználták a második rész legemblematikusabb kérdésözönét: Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? Az előadás egyetlen üde színfoltja Fiona hercegnő, azaz Szinetár Dóra, aki mind színészi játékával, mind hangjával kiemelkedik az előadásból. Szinetárt élmény látni és hallani, ahogyan elképesztő energiájával bezengi a Sportarénát. A produkció vitathatatlanul legjobb pillanatai az ő magánszámai, valamint Fiona növekedése, amikor három különböző korú színésznő testesíti meg egyszerre a hercegnőt és énekel együtt. Mellette Serbán Attila Farquaad nagyúr karikírozott szerepében egy ekkora volumenű produkciónál minimálisan elvárt szinten teljesít csak, Tóth Gabi Sárkányként pedig inkább erősen énekel, mint élvezetesen.

Ráadásul a musical konzerv-táncmozdulatai és a film hű, realisztikus látványvilága alig-alig tudja enyhíteni az egész produkciót átható kínlódást. Látjuk újra a kastélyt, az ogre barlangot, az erdőt, és előadás előtt lehet fotózkodni a mesefigurákkal. Közénk, a földszinten ülők közé egyszer berepült a hatalmas sárkánybáb, ebből az élményből azonban valószínűleg nem sok maradt az aréna végében ülő nézőknek, a közönség tetemesebb részének.

Emellett már csak adalék, hogy az alkotók valószínűleg a film üzenetét is elvétik. Új elem a mesefigurák tüntetése: magukat Gáz Gézáknak nevezik és hangsúlyozzák, hogy különcségeik ellenére szerethetőek. Mikor Fiona végül ogre lesz, Shrek valami olyasmit mond a musicalben, hogy bármilyen is vagy, attól még szeretlek. Miért problémás ez? Az eredetiben Shrek Fionát éppen ogreként tartja szépnek. Nem kinézete ellenében szereti, hanem azért is. Merthogy kinek ez tetszik, kinek az, sokfélék vagyunk. Ellenben a musicalben a mesefigurák önmagukat gáznak tartják, tehát elfogadják azt, hogy egyféle jó és egyféle szép van. Ahogyan Fiona is arról énekel, hogy sosem lesz tökéletes, bizonyos negatív tulajdonságai mindig lesznek.

A musical tényleg különbözött a filmtől, és azzal ellentétben szinte nézhetetlenül rossz lett. De ez nem szükségszerű, nem csak egyféle jó élmény van. Nem szeretném, hogy akik ritkán járnak színházba, és ezért az előadásért kifizettek több tízezer forintot abban a reményben, hogy az élmények élményét kapják, azt higgyék, hogy a színház csak ilyen gáz lehet. Mert hiszen tudjuk, hogy nem.

(2016. május 29. - 14:00)