Számomra, idegen számára, a Kolozsváron játszott zenés gyerekdarab világa összemosódott a városéval.
Életemben először jártam Kolozsváron, és talán ezért nyűgözött le az az építészeti sokféleség, amit a szocreál épületek között kivirágzó cirádás paloták látványa jelentett. A Kolozsvári Állami Magyar Színház, ha lehet, még inkább rátett erre egy lapáttal: kialakítását tekintve egyszerre 19. századi díszes színház, leharcolt kisvárosi művelődési központ, kulturális emlékhely és így tovább. Korok, politikák és történetek rengetegét őrzik-e furcsán egymáshoz nőtt falak. Számomra, idegen számára, az itt játszott zenés gyerekdarab, A kétbalkezes varázsló világa összemosódott a városéval: a kartondoboz házakból előkerülő alakok, ma már hétköznapi foglalkozású emberek, de egykor varázslatos mesefigurák mintha a szocializmus előtti, és ma is minden utcán felsejlő egykori Kolozsvár szellemei lettek volna.
Fotó: Bíró István
A Békés Pál művéből készült előadásban Fitzhuber Dongó, a frissen és nem túl sikeresen diplomázott varázsló megérkezik a számára kijelölt lakónegyedbe, ahol mint körzeti varázsló megkezdheti praktizálását. Azaz kezdhetné, ha lenne akár csak egyetlen ügyfele is. Már éppen feladná a próbálkozást és bezárná végleg az irodát, amikor váratlanul megismerkedik egy kisfiúval, Éliás Tóbiással. Éliás Tóbiás pedig nem kevesebbet rendel tőle, mint egy valódi mesét, ráadásul olyat, ami itt és most és vele történik. Egy varázslat és a furcsa páros felfedezi, hogy az egyik emeletes házat valójában egy régi, mesebeli birodalom királya és udvara lakja. Hőseink nyomban feladatot is kapnak: ki kell szabadítaniuk az elveszett királykisasszonyt.
Az előadás egyik legfőbb erénye, hogy a mágikus külcsín alatt egyszerre láthatjuk a mesék iránti nosztalgia allegóriáját, egy szocialista rendszer visszavágyódását a nagypolgári miliőbe, miközben mégiscsak egy gyerekeknek szóló valódi meséről van szó királykisasszonnyal, szörnnyel, ütközettel és próbatételekkel. A történetben abszolút megvan a potenciál, hogy az egész család jól szórakozhasson rajta.
Fotó: Bíró István
Mindamellett a történet eleje meglehetősen zsúfolja az eseményeket, ami – részben a hangosítás miatt – nem mindig követhető, hogy aztán kellően leegyszerűsödjön a varázsló és a kisfiú barátságára. A színészek összességében dicséretreméltóan eltalálják a játékos túlzásnak azt a fokát, ami már érzékletes egy kisgyereknek. Ugyanígy nincs probléma az énekhangokkal sem. Laczkó Vass Róbert talán egy kissé már túlzásba viszi a kétbalkezességet a varázsló szerepében, a fiatal gyerekszínész, Ábrahám Gellért viszont egészen elképesztő színpadi kisugárzással és hanggal van jelen a színpadon.
Az előadás nem takarékoskodik a költségvetéshez mért, játékos látványelemekkel. A varázslatok bűvészmutatványok formájában jelennek meg, láthatatlan zsinórok mozgatják a lebegő seprűt, füstgépek teszik látványosabbá a mágiát. De talán még szellemesebbek az olyan megoldások, mint amikor Fitzhuber Dongó rohanását több, Fitzhubernek öltözött színész átszaladásával jelenítik meg a színpadon, mígnem egyszer csak a varázsló „utoléri” önmagát.
Fotó: Bíró istván
A dalok sokfélesége mozgalmasságot ad az előadásnak, akárcsak a „mesehű” jelmezek. Személy szerint én a TIE (Theatre in education – színházi nevelési előadások) és interaktív előadások után a hagyományos gyermekelőadásokat sokszor kissé elavultnak érzem. Az utóbbiak reménytelen versenyre próbálnak kelni a filmek és rajzfilmek látványvilágával, míg az előbbiek a gyermekek kreatív energiáit felhasználva egyedi és pedagógiai szempontból is kivételes élményt biztosítanak. Ugyanakkor Kolozsváron A kétbalkezes varázsló kétségtelenül lefoglalta a gyerekeket. És a színházi mágusoknak talán nem is kell több, mint a fiatalok elismerése.
(2016. május 8.)
