Bármennyire igaza van is a rendező Doiasvilinek abban, hogy romantikára szükség van, azért mindennek van határa. Még akkor is, ha Cyrano de Bergeracról van szó.

Arról a Cyrano de Bergeracról, akit Edmond Rostand a végletes, nagyszabású jelleme és élete miatt tett meg drámája szerethető főhősének. Cyranót, a talpig becsületes, nagyszájú világfit, a költőt, aki párbaj közben is szellemes szonettek sorait halmozva alázza meg ellenfeleit. Aki foggal-körömmel harcol elveiért, de a legnagyobb harcot nem meri megvívni: ahhoz, hogy elcsábítsa élete szerelmét, Roxane-t, a szép Christian arca mögé bújik, és kölcsönöz neki forró szavakat, bravúros verssorokat.

Nagy-Kálózy Eszter, Fehér Tibor (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A drámai nagy érzelmek ellenpontozásaként a történetnek van egy profánabb, komikus oldala is. Ezt az előadás kezdetben jól kihasználja, nem csak Cyrano öniróniája, hanem karikírozott, commedia dell’arte szerű figurák, mellékszereplők adják meg ezt a felhangot. Mindehhez jól passzolnak a jelzésértékű díszletelemek és a stilizált jelmezek is. Ennek ellenére az előadás nagy részében a rendező veszélyesen egyensúlyoz a giccs és a szerethető, felemelő, érzelemdús romantika között. Végül sajnos az előbbi felé billen a mérleg, egy nem komolyan vehető, gejl romantikus ballaszt lesz az előadásból.

Mindezt olyan vizuális, játékbeli és egyéb hatások érik el, melyek kisebb fokú túlzás esetén jól passzolnának a koncepcióba: az egyre fokozódó síró zene, monumentális színpadkezelés, a fekete-fehér-vörös színekkel való végletes játék, az egyre sűrűbb hangtalan, elnyújtott sikolyok és a lelassult, kitartott események. Eközben vannak olyan elemek, melyek végig izgalmasak tudnak maradni: Cyrano szavainak ereje, vagy általában, a szavak előtti tisztelgés úgy is láthatóvá válik, hogy Roxane-nak írt sorai többször is beborítják a színpad egész felületét, illetve a főbb szereplők ruháin is ezek a sorok köszönnek vissza.  A történet és a szereplők karaktere alapján a nagy túlzásoknak helye lenne az előadásban, a végül szinte kizárólagos esztétizálásnak azonban egyáltalán nem.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Pedig amit Fehér Tibor művel a színpadon, őszintén lenyűgöző. Ahogy másodpercek alatt mutatja meg karakterének számtalan arcát, ugyanúgy tud később is egyszerre vágyakozva sóvárogni szerelme után, és kinevetni ezért saját magát. Az egész előadáson keresztül szemtanúi lehetünk, hogy ugyanúgy képes a komikus sziporkázásra, mint az őrület határán lévő, fájdalmába majd belepusztuló szerelmes ábrázolására. Bámulatosan jeleníti meg ennek a nagyszájú, piszkálódó, de hatalmas tettekre és érzelmekre képes hősnek minden külső és belső diadalát és gyötrelmét. Fehér Tibor játékának köszönhetően, ha valaki nem szerelmesen ült be a nézőtérre, szinte biztos, hogy úgy fog távozni onnan.

Farkas Dénes szintén kiválóan adja a hol ábrándozó, hol magabiztos, kamaszos logikájú Christiant, de az előadás végére sikerül érett és önfeláldozó férfivá válnia. A rendező nagy ötlete, hogy előadásában nem csak Roxane Cyranóból és Christianból összeálló szerelmesének van több arca, hanem magának Roxane-nak is. Őt ugyanis nem kevesebb mint öt, ugyanolyan nagy vörös hajkoronát viselő színésznő játssza, ami tovább erősíti az előadás káprázatszerűségét, és arra is finoman rávilágít, hogy a férfiak szemében hányféleképpen viselkedhet egyetlen nő. A nagyszerű színésznőknek így nem kis feladata van: önmagával végig azonos, de alakjaiban sokarcú Roxane-t teremteni. A nő először Mikecz Estilla pajkos, de kegyetlenül játékos, hódító alakításában jelenik meg. Ács Eszter hideg, misztikus, de ugyanúgy kiszámíthatatlan Roxane-ját Söptei Andrea sokkal emberibb, törékenyebb alakja követi. Nagy-Kálózy Eszter alapvetően visszahozza Roxane pajkosságát, de a történetnél fogva neki jut a szerelemtől lángoló és a szerelemtől összetört nő szerepe is. Udvaros Dorottya alakításában legvégül a szánnivaló, szerelme elvesztésébe beleőrült idős nőt látjuk, amint hol már halott, hol még élő szerelméhez intézi zavaros szavait. A férfiak kettős játékát ráadásul nem csak Roxane sok arca és szeszélyes jelleme kíséri, hanem az az eldönthetetlen helyzet is, hogy Roxane tudja-e, ki írja a leveleket.

Farkas Dénes, Fehér Tibor (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ebben a rendezői olvasatban Cyrano nem pusztán nagylelkűségből mond le szerelméről az ifjabb Christian számára. Szerelmének beteljesülésében legendás nagy orra, csúf arca akadályozza meg, melyről hamar kiderül a közönség számára, hogy csak Cyrano alkotta képzet, a kishitűség egyfajta jelképe. Doiasvili értelmezésében ugyanis Cyrano bármennyire is nagyszájú, nem hisz önmagában, csáberejében, és ezért nem meri felvenni a versenyt a híresen szép Christiannal.

Ezt a történetet elmesélni szinte önmagában biztos siker, de még ezzel együtt is vigyázni kell, hogyan meséljük el. Doiasvili sok mindent, talán túl sok mindent is megtett annak érdekében, hogy a lenyűgöző történet célba találjon.

(2016. május 17.)

A Cyrano de Bergerac adatlapja itt olvasható.