A színészek a helyzetkomikumok folyamatos bolondozásának és kavargásának megfelelően elképesztő fizikai teljesítményt nyújtanak, ugyanakkor néha még mintha lemerülnének. 

Nőként és színész végzettséggel érvényesülni a rendező férfiak között: Pelsőczy Réka pályafutása kétségkívül elismerésre méltó (interjúnk itt olvasható). Minden dicséretnél biztosabb visszajelzésnek tűnik, hogy Orlai Tibor immár sokadik előadását bízza Pelsőczyre, és talán a Belvárosi Színház nézőiben is kialakult már a kép, hogy mik az alkotói védjegyei, milyen az, amikor egy előadás „pelsőczys”.

Nagy Dániel Viktor (fotó: Dudás Ernő)

Ilyen védjegy például az alkotómunka iránti sajátos érdeklődés. Csak kiragadva pár példát: míg a Római vakációt egy filmforgatásba helyezte, a Mindent Éváról esetében másképpen, de szintén a művészet „mögé” kukkanthattunk be egy társulat életén keresztül, a HERNÁDI pont pedig egy nagyformátumú színésznő előtti tisztelgés. Az Egy fenékkel két lovat ismét  ebbe a vonulatba illeszkedik, a szereplők egyben előadók is, ezt a színpadra kitett mikrofonok már az első pillanatban aláhúzzák. De a későbbiekben is, a commedia dell’arte megtévesztős, álöltözős hagyományait színpadiassággal, közönségnek szánt kiszólásokkal és rengeteg önreflexióval fokozza és frissíti a rendezés. Ha a színészek energiái utolérik ezt a koncepciót, akkor egy sokat nevetős szórakozásban lehet részünk.

Goldoni Két úr szolgája című komédiáját eredetileg Richard Bean írta újra, és ez az adaptáció megjárta a Broadwayt is. Az új verzió a hatvanas évek túlfűtött Nagy-Britanniájában játszódik Olaszország helyett, a gombafrizurák, a Beatles és a szexuális felszabadulás közepén (különös érzés most úgy foglalkozni pár órát a britekkel, hogy nincs egyetlen szó sem a Brexitről). Az alaphelyzet azonban ugyanaz: hősünknek két urat is ki kell szolgálnia, anélkül, hogy azok bármit is megsejtenének ebből. Ráadásul az uraknak megvan a maguk titka: egyikük valójában egy hölgy, aki saját halott bátyjának adja ki magát, míg a másik egy gyilkosság miatt menekülő hősszerelmes. Bár a szereplők a történet szerint mind alvilági figurák, egy-egy pisztolyt és poént leszámítva sokkal inkább zenészeknek tűnnek, akik legszívesebben visítozó tömeg előtt énekelnék a Hard Day's Night-ot.

Fotó: Dudás Ernő

A hangulatot és az atmoszférát pillanatok alatt megteremti, hogy az előadás tele van a korszakot idéző élőzenével: a felvonások elején, egy-egy színpadi átrendezésnél és nemegyszer a jelenet közben is a szereplők revüszerűen, dalban árnyalják az érzelmeiket. Nem csak a dalok, de a színész-énekesek is meglepően jók, többen közülük a Bekvart együttes tagjai. Talán az egyetlen szembetűnően furcsa elem, hogy a főbb szereplők közül csak egy valaki nem fakad dalra, Lukáts Andor ugyanis feltűnően némán asszisztál.

A legnagyobb részt Nagy Dániel Viktor viszi a hátán, egyszerre okos és kelekótya, mindenkit bravúrosan megtévesztő szolgaként. A színésznek hosszabb magánszámokra (például amikor önmagával vitatkozik, majd veszekszik) és folyamatos interakcióra van lehetősége a közönséggel. Ezekben ugyanolyan nagyszájú showmannek mutatkozik, mint amilyen az általa alakított szereplő. Valódi és beépített nézőket kér fel színpadi szereplésre, akiket ugyanúgy belevon a játékos csetlés-botlásba, mint a fiktív karaktereket. A valódi résztvevőktől kiélesedik a burleszk, durvábbaknak hatnak a gegek, hiszen „tényleg” az itt és most illúzióját megteremtve történnek meg. Személyes ízlésemnek a kihívottak megviccelése és a tortába nyomott arc már zavaróan hatásvadász és kissé kellemetlen volt, de igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá: a közönség kirobbanó nevetéssel élvezte ezt a fajta humort. Ugyanerre a színpadiasságra hajaz a folyamatos kiszólás az eredeti Goldoni-darabra, a színészekre, a Belvárosi Színházra. Sőt az egyik szereplő még saját, drámában megírt motivációit is elemzi.

Fotó: Dudás Ernő

Az energia, ami egy igazán jó színpadi geg elengedhetetlen feltétele, azonban sokszor még hiányzik, ami persze előadásról előadásra változhat. A színészek a helyzetkomikumok folyamatos bolondozásának és kavargásának megfelelően elképesztő fizikai teljesítményt nyújtanak, ugyanakkor néha mintha még lemerülnének, magukkal húzva az előadást. A humor ettől alkalmanként leül vagy elnyúlik, a fokozás már soknak hat. Ehhez hozzátartozik, hogy Zöldi Gergely játékosan anakronisztikus fordítása is olykor inkább csak egy mosolyra elég. Az ügyeskedő, csak k betűs szavakkal elmondott dialógusok például már-már erőltetett, felesleges cifrázás.

Üdítő azonban, hogy az eredeti drámában rejlő nemi egyenlőtlenség témájával (a pénzt csak férfi veheti fel, ezért a lánytestvér beöltözik a bátyjának) ez a feldolgozás többszörösen is kezd valamit, amire a beat-korszak közege tökéletesen alkalmasnak tűnik. Előkerülnek a női szempontok, utalások Margaret Thatcherre és a nemi egyenlőségre, valamint az egész előadást végig kíséri egyfajta látens homoszexualitás folyamatos utalásokban, apró gesztusokban. Ez utóbbi pedig kifejezetten összecseng az előadás középpontjában álló nem-cserével is. Lovas Rozi egyébként nem túlozza el a férfinak öltözött nő szerepét, hangját nem változtatja el, mozgása természetesen tűnik férfiasan határozottnak, hogy azután mégis valódi átváltozásnak hasson, amikor kifejti magát a széles vállú zakóból. A párját alakító Friedenthal Zoltán macsó kiállása mögött egy feminin férfi rejlik, másik oldalról megközelítve ugyanezt a kettősséget. Mindamellett a puszta szórakoztatáson, a felvetésben rejlő lehetőségek ellenére, nem igazán lép túl az előadás. Hogy ez jó-e, az megint csak ízlés kérdése.

A színészek közül mindenképpen ki kell még emelni Rujder Vivent, aki elképesztő hitelességgel varázsolja elénk a naiv butuska mennyasszonyt az egyik mellékszerepben. Igazán rossz alakítással nem is találkozunk, ugyanakkor a Nagy Dániel Viktornál említett elfogyó lendület másoknál is megfigyelhető. (Kíváncsiságból belenéztem a youtube-on egy külföldi verzióba. Ugyanazok a jelenetek és kompozíciók sokkal erőteljesebben valósulnak meg még felvételen is, és ez kizárólag a színészek dinamikáján múlik.) Ugyanakkor a pálmafákkal díszített, a történetbeli motelre utaló fehér lakásbelső díszlet egyszerre tud utcai és benti tér lenni, miközben kellemes légiességet ad az előadásnak (díszlet: Kálmán Eszter). Ilyen egyelőre Pelsőczy előadása is: felfrissít, mint egy nyári szellő, de nem elég erős, hogy pár perc múlva is emlékezzünk rá.

(2016. június 23.)

A Két fenékkel egy lovat adatlapja itt olvasható.