Összességében az előadás pengeélen táncol: kérdés ugyanis, hogy Verdi nagyszerű zenéje elviseli-e ezt a már-már szemtelen humort.
Verdi operáját nehéz komolyan venni – és itt a komolyság alatt azt értem, hogy szó szerint elfogadjuk a történetet. Hiszen mikor hinnénk el, hogy egy nagyvilági kurtizán beleszeret egy szegény fiúba, összeköltözik vele, majd az apa (nem éppen meggyőző) kérésére otthagyja a fiút? Ismert ugyan, hogy az alapul szolgáló történet, A kaméliás hölgy hőseit ifj. Alexandre Dumas valós személyekről mintázta, ő maga egy évig folytatott viszonyt egy Marie Duplessis nevű kurtizánnal. Ám az operaátdolgozás nem is állhatna távolabb a realisztikusságtól; lírai fellegekben jár, olyan fokú érzelmeket mutat be, amiket az ember aligha tapasztalhat meg a valóságban.
Fotó: Éder Vera
Képzeljük el, hogy feláldozzuk az életünket azért, hogy kedvesünk húga férjhez mehessen – és erről még csak nem is szólunk a kedvesünknek! Feltehetően a mi szürke valóságunkban a hős kurtizánnak első körben egy pszichológust ajánlanánk. (A MITEM-en láttuk a kínai verziót, ami erre rátesz még egy lapáttal. Ott a lány gyönyörű szemei elterelték kedvese figyelmét, ezért a lány megvakította önmagát.) Áldozatán mégis meghatódunk, aminek nem utolsó sorban Verdi zenéje az oka. Anger Ferenc rendezése azért különleges és egyben roppant kockázatos, mert megpróbál egyensúlyozni a lírai magaslatok és a történet giccsességén való ironizálás között.
Az első báljelenet, ahol Violetta, a kurtizán és szerelme, Alfredo megismerkednek, vizuálisan megkapó. Élénk színű, sötét jelmezek kavarodásából bontakozik ki a kapcsolat. Sajnos nincs elég kifinomult fülem az énekesek értékeléséhez, ám számomra Miklósa Erika teljesítménye a különböző hangulatú áriákban egyaránt kiemelkedőnek tűnt. Méltó párja volt az Alfredót játszó Giuseppe Filianoti. A férfit a rendezés már-már erőszakosnak ábrázolja: Violetta kezébe kényszerítia rózsát, majd ráveti magát a nőre úgy, hogy a kanapé felborul, később, amikor kiviharzik, fellöki a kertészt. Az alakítások, egy-egy céltalannak tűnő mozgást leszámítva, érdekesek, sokszor játékosan túlzóak. De az igazi, egészen zseniális irónia az apa és a kurtizán beszélgetésekor jelenik csak meg.
Fotó: Éder Vera
Az előadást áthatja a felhők felett lebegés, ruhákon és bútorok huzatán egyaránt látjuk az ég motívumát (látvány: Zöldy Z Gergely). Így amikor a szerelembe betör a boldogságot szétzúzó valóság az apa kérésével, egy nagyon is földhöz vágó gesztust kapunk: a háttérben látható üvegajtókra madarakat elriasztó matricákat ragaszt a kertész, megakadályozva a veszélyes repkedést. (Külön emelte az összhatást, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad mellett hangosan csicseregtek a madarak.) A kertész végtelenül lassú és elidegenítő, már-már abszurdnak ható munkája határozott idézőjelek közé teszi a közben hallható duettet. Anger azonban tovább erősíti a disszonanciát: amikor szóba kerül a húg, akinek a boldogságáért Violetta otthagyná szerelmét, a háttérben egy vattacukrot majszoló kövér lány jelenik meg. (Egy rövid kitérő: habár a rossz beidegződések nem egy-egy konkrét eseten múlnak, mégis konkrét esetek sorozata révén jönnek létre és erősödnek meg. A teltebb színésznők és a falánkság összekapcsolásának újabb és újabb példái egy kifejezetten káros sztereotípiát táplálnak, a freak show-khoz hasonló módon.) Mindez, a háttérben látható villával együtt, mintha egy fricska lenne a jelentéktelen dolgokból is problémát csináló, tehetősebb osztálynak.
Az előadás játékossága egy-egy popkulturális utalásban is megnyilvánul. Nem szeretném lelőni az összes poént, csak a kedvencemre utalok. A történetben egy ponton megjelenik egy küldönc, kevesebb mint fél percig, egy levelet hoz, majd elmegy. Anger a villanásnyi és a cselekményt megakasztó szerepből, amely sok rendezőnek csak nyűg lenne, az évad egyik legemlékezetesebb poénját hozta ki: a számtalan gifből ismerős John Travolta lép be mint küldönc, és értetlenkedik, hogy mit is keres itt. (Igaz, miközben én szakadtam a nevetéstől, a közelemben ülő idősebb operarajongók rezzenéstelenül nézték a jelenetet.)
Fotó: Éder Vera
Összességében az előadás pengeélen táncol: kérdés ugyanis, hogy Verdi nagyszerű zenéje elviseli-e ezt a már-már szemtelen humort. És még inkább, a humoros részek után, vissza tudunk-e hangolódni az önreflexiótól mentes, tragikus befejezésre? Kétségtelenül élveztem a produkciót, de a végén örültem volna még egy kikacsintásnak. Azért egy illúzió még leomlott: az előadás szünetében még csak egy-nullra vezettek a belgák. Így amikor a meghajlásnál Miklósa Erika ugrálva, magyar zászlót lengetve kiszaladt, sokan azt hittük a nézőtéren, hogy győzött a magyar csapat. A mámoros lebegés azonban hamar alábbhagyott az okostelefonok bekapcsolása után.
(2016. június 24.)
A Traviata adatlapja itt olvasható.
