Sardar Tagirovsky legújabb rendezése kapcsán azon gondolkodunk, hogy vajon miért nem működött egy jó alapötlet, vajon tényleg jó volt, és hogy még működhet-e.

A Zongota nincsen készen – sem a  színházi zuhanyhíradó, sem mindaz alapján, amit július 5-én Gyulán láttunk. Ilyenkor több dolgot is tehetünk. Például oknyomozó lendülettel utánamehetünk a dolognak: Mennyi ideje volt a rendezőnek, Sardar Tagirovskynak és a sepsiszentgyörgyi csapatnak a próbákra? Miért csak annyi? Miért mutatnak be egy félig kész előadást? Vagy kiindulhatunk akár abból is, hogy minden olyan előadást, amelyet bemutatottként hirdetnek meg és fizető nézők előtt adnak elő, joggal és méltán illethet kritika.

Zongota (fotó: Kiss Zoltán)

Az első esetben vélhetően a fesztiválszervezésnek egy olyan, időpont-egyeztetésekkel és miegymásokkal elegy praktikus rétegéhez jutnánk el, aminél egy ilyen szép és napos nyári délutánon nem szeretnénk kikötni. Az utóbbi pedig bármennyire is tartható és jogos, valahogy mégiscsak „fiatalkorúak bántalmazása” lenne: egy olyan előadást pofoznánk fel, amelyik még nem képes megvédeni magát. A megoldásunk: úgy teszünk, mintha egy munkabemutatót láttunk volna, amely az alkotás egy köztes pontján bepillantást enged magába, hogy meghallgassa a róla mondott véleményeket – mi pedig, ha már belepillantottunk, elmondjuk a gondolatainkat.  

Amennyire jó ötletnek tűnik Tamási Áron halálának előrehozott, 50.  évfordulójára a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal egy Tamási-előadást létrehozni a Gyulai Várszínházban, olyannyira nem kínálja magát evidensen a szerző Zöld ág című 1948-as kisregénye a színház számára 2016-ban. És akkor most finoman fogalmaztunk. A szimbólumokra, leírásokra, belső történésekre és meditatív gondolatfolyamokra épülő regény története szerint egy fiatal fiú elindul barátaival, hogy megkeresse a paradicsomot Zongotán. Amit tud Zongotáról, hogy Nárittyen egyik völgyében fekszik. Nárittyen pedig Zongota körül terül el.

Zongota (fotó: Kiss Zoltán)

A vele készített interjúban Tagirovsky korábban elmondta, hogy Tamási Áron kapcsán az anyaföld motívuma érdekli, azé a helyé, ahová folyamatosan visszavágyunk, és ami a gyerekkor helye. „Amikor megyek az utcán, azt érzem néha, hogy úgy beletörném magam a betonba és beásnám magam, meglelni ezt az anyaföldet”- folytatta a gondolatmenetet. Lehet vakarózni az ilyen mondatok pátoszosságától, ahogy Tamási Áron egy-egy mondatától is (például, hogy „Paradicsom ma is létezik, de nem a valóságban, hanem a szívünkben.”). A szavaink és mondataink egy jelentős részét ugyanis társadalomjobbító, kampány- és marketing célokra jó ideje lelaktuk, ráadásul a transzcendensre, bármiféle szellemi természetű létezésre való utalás néhány évtizede, de akár évszázadot is mondhatnánk, eleve korszerűtlen. (Az előadás másnapján például egy Mennyország szíve márkanevű biobolton akadt meg a szemem a Keletinél.)

Messzire és sokfelé vezetne az okok szétszálazása, így marad a coming out: Tagirovskyhoz van közöm, Tamásihoz alig. Talán mert Tagirovsky ott keresi a transzcendenst, ahol én is élek, Tamási Zöld ág című regénye pedig egy ennél összehasonlíthatatlanul traumatikusabb, rég(nem)múlt világban, amibe így-úgy megpróbálhatjuk magunkat beleképzelni, ám akik nem éltünk a második világháború alatt, talán a közelébe sem kerülhetünk. Tamási szövege idegen számomra – már olvasva is, de még inkább az a színpadon: terjengős és patetikus, ritkán enged magához, de időközönként még le-le is rugdal magáról. Akárha ez a taszítás, akár a  keresésben való közösség, akár ennek az akarom, de nem tudom kettősségnek az összeegyeztethetetlensége ha színházzá tudna válni, az velőnkig hatoló színház lehetne. Ám július 5-én egyik sem történt meg.

Tagirovsky eszköztárának minden kézzelfogható eleme megvan a Zongotában. Élőzene játszó zenészekkel, tér, ami önmagában történés (jelen esetben egy nézőtér felé döntött, tölcsérszerűen kiszélesedő lejtő), a játéktér és a nézőtér közötti határvonal kísértése, a megszólalások sokfélesége az emelt színpadi beszédtől a színésztelenségig, vagy akár a giccs határán középpontba kerülő tárgyak (jelen esetben levegőbe engedett fehér lufik). És a kézzel nem fogható sem hiányzik, sőt az egyik probléma éppen az lehet, hogy ebben az esetben szinte kézzelfoghatóvá válik.

Zongota - Rácz Endre (fotó: Kiss Zoltán)

Leírtuk már, hogy Tagirovsky  színháza metafizikai: a  természetfelettit célozza. Másodéves vizsgaelőadásában, a Mulatságban eljátszott és valós kudarcként jelent meg a transzcendencia hiánya, a Meggyeskert már konkrétabban is a létezés és az elmúlás örökkévalóságát pedzette, a Nemzeti Színházban bemutatott 6-ban pedig, ahogy ezt kritikánkban írtuk, „Csehov 6-os számú kórtermén és a halhatatlanságon gondolkodók közé kerülünk. Mindazzal a nyugalommal és nyugtalansággal, elvontsággal és érzékiséggel, amivel az életen és a halálon való gondolkodás jár”. A sepsiszentgyörgyiekkel létrehozott Úrhatnám polgár a tetszeni vágyást (kritikánk itt), a nagyváradiakkal közös Az eset című előadás pedig leghétköznapibb nyomorúságainkat posztolja ki az örökkévaló dolgok képzeletbeli falára.

(Zongota - Nemes Levente (fotó: Kiss Zoltán))

Mindaz, amit Tagirovsky mond, néha mesebeszédnek érződik, máskor, például amikor a színházi konvenciókhoz való ragaszkodásról mint múzeumról beszél, nagyon is világos. A színháza (legalábbis a Mulatságtól kezdve, ahonnan ismerem) ellenben folyamatos tiszta beszéd. Nála a hiány nem puszta tagadás vagy lemondás. Ahogy egykor Nietzsche Isten szemébe mondta, hogy „Halott vagy!”, úgy Tagirovsky színházában is ott van az, ami hiányzik. Még ha nem is szentként, és főként nem vallásként, de a legprofánabb dolgaink örökléthez való mérésében mindenképpen. Tagirovsky színháza ezért keresés természetű: a színház aktusában és jó esetben a nézőivel együtt keresi az örökkévalót, a természetfelettit. Úgy sétál végig velünk a romokon, hogy egyszerre látjuk az eredeti házat és a romba dőlést is, és sejthetjük meg azt, hogy ez a kettő voltaképpen egy.     

Ehhez elég egy koncentrált emberi történet, jöjjön az Molière-től, Csehovtól vagy éppen Szíjártó Tímeától, és szólaljon meg a legkülönbözőbb színházi nyelveken, mindegyik „istenkereső” színházzá tehető. Kivéve azt, ami magáról az istenkeresésről szól. Márpedig Tamási Áron kisregénye ilyen.

Zongota (fotó: Kiss Zoltán)

Az előadás jelen állapotában ötleteket látok és hallok: a természetellenes eszközökkel (fémszékek, mikrofonok, szélgép, műanyag padlózat) ellenpontozott természetességet (mezítlábasság, a szövegben megjelenő természet); zenei atmoszférát; távoli, de nem idegen paradicsomkereső gyerekeket; nagyrészt szavaló beszédet; közös táncmozgásokat, amik nem tudnak sem jelen idejű mozdulattá, sem szimbólummá válni, így imitációk maradnak, és ez az egész előadásra is igaz; néhány erős pillanatot, ami rést üt a pátoszos távolságon.

Kiutat ellenben nem látok, de ez nem is az én dolgom. Sardar Tagirovsky lát, és én az eddigiek alapján hiszek neki.