A legfontosabb dilemma az Evita kapcsán az, hogy érdemes-e színdarabként tekinteni egy megosztó személyiség életét történelmi tablóként vagy zenés Wikipédia-szócikként bemutató musicalre.

Miért is kell ismét elővenni az Evitát? – tettük fel sokadszor is a kérdést, miközben kerestük a helyünket a Margitszigeten. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice világhírű, sokszor megrendezett, egyszer meg is filmesített, Magyarországot is körbejárt musicalje ugyanis nem a valóban zseniális szerző legsikerültebb darabja, ráadásul az 1978-as londoni ősbemutató óta már a zenei világ egy része (és Miklós Tibor szövegfordítása) is kissé elavultnak tűnhet. De a legfontosabb dilemma az Evita kapcsán az, hogy érdemes-e egyáltalán színdarabként tekinteni egy nagyon megosztó személyiség életét csupán történelmi tablóként vagy zenés Wikipédia-szócikként bemutató musicalre. 

Radnay Csilla (fotó: Dudás Ernő)

Persze az lehet indoka egy előadás színpadra állításának, hogy így lehetőséget kapnak a különböző szegedi társulatok egy nagy közös produkcióban való szereplésre, sőt alighanem a Szegedi Kortárs Balett táncosainak szakmailag különösen jót tesz, hogy ilyen formában is kimozdítják őket a komfortzónájukból – ám ez a nézőkhöz nem talál kapcsolódást. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Juronics Tamás rendező ne végzett volna remek munkát koreográfusként, sőt. Mindennek és mindenkinek megvan a helye, a különböző elemekből összerakott tömegek kiegészítik egymást és össze is dolgoznak úgy, hogy nézőként a különbség okozta kavalkád helyett egy sima, profi musicalprodukciót látunk – nem feltűnő, hogy a tömeg egy része énekben, másik része táncban az erősebb. 

Kérdés azonban, hogy erre a csapatépítő tréningre az Evita-e a legalkalmasabb eszköz – főleg úgy, ha egyáltalán nem derül ki,  mit gondolnak az alkotók a darabról, a történetről és magáról Eva Perónról. A színésznőcskéből lett legendás argentin elnöknére/alelnökre manapság szokás egyfajta népi hősként tekinteni – első, felszínes rápillantást követően gondolhatjuk azt, hogy a musical is ezt teszi –, miközben a valóság közel sem ennyire egyszerű. Már csak azért sem, mert Juan Perón elnök a történelem egyik legtisztább példája annak, hogy a szélsőjobb és szélsőbal ideológia nem is áll olyan távol egymástól. 

Radnay Csilla, Egyházi Géza (fotó: Dudás Ernő)

De maga Eva Perón, azaz Evita alakja is hemzseg az ellentmondásoktól, és nem is arról az untig ismételgetett tényről van szó, hogy gyors felemelkedését nem szakmai sikerek, hanem hímtagok segítették elő. Viszont elnöknéi pályafutása kapcsán is – még ha a darabban nyíltan megfogalmazott sikkasztási vádat figyelmen kívül  hagyjuk is – kérdés, hogy ha mindaz a jótékonykodás és emberség, amit neki tulajdonítanak, és a női egyenjogúságért folytatott harca az utolsó betűig igaz is, mindez mennyire legitimizálhat egy alapvetően elnyomó és korlátozó féldiktatúrát. 

Ezek kérdések, amelyeket fel lehet (és fel kellene) tenni – az előadás azonban meg sem kísérli ezt. A prózai részek nélküli, folyamatosan nehéz darab kötöttsége valamennyire korlátozza az alkotókat, ugyanakkor maga a szerző is hangot adott művében ezeknek a kettősségeknek – elég a narrátor szerepét betöltő Che karakterére gondolni –, de az előadás még ezeket a lehetőségeket sem használja ki. Pedig nem nagyon kellene magyarázni, hogy miért is lehetne ma aktuális egy huszadik századi lány története, aki az előretörés érdekében megjátssza magát és kihasznál másokat. Főleg nem épp azt követően, hogy a magyar filmmogul felesége megkapja első filmszerepét, vagy hogy az egyik vezető kormánypárti politikus felesége egy bulvárlap címlapján nyilatkozza, hogy ő nem celeb, hanem csak egy egyszerű dolgozó nő, mint sokan mások. 

Sándor Péter (középen) - Fotó: Dudás Ernő

Ezzel analóg az előadás leghíresebb jelenete, amikor a második felvonás elején Evita, immár elnöknéként kiáll a Rózsaház erkélyére és elénekli az előadás leghíresebb dalát – azt, amelyet koncerteken, haknikon, tévében, stb. már szinte minden A-, B-, C- vagy W-kategóriás énekesnő, színésznő és énekes-színésznő elénekelt. A Miért kell, hogy sírj, Argentína? – amellett, hogy egy csodálatos szólódal – arról szól, hogy Evita mostantól a nép szolgálatainak ajánlja fel magát, és hogy őt a gazdagság és a pompa nem érdekli. Azt követően, hogy az egész első felvonás másról sem szólt, mint hogy Evita törtetett és átgázolt. Ennek fényében ezt a dalt nehéz komolyan venni (főleg miután ő nagyestélyiben áll, az őt áhítattal csodáló nép pedig rossz ruhákban hallgatja őt) – az egész szituáció nagyjából annyira komolyan vehető, mint az előbb említett hazai esetek. 

Lehet, hogy a valóságban Eva Perón mindezt komolyan gondolta, de az előadásból ez semennyire nem derül ki – látjuk, amit látunk, de joggal merülhet fel bennünk, hogy ez csak képmutatás. Sem a rendezés, sem Radnay Csilla játéka nem enged arra következtetni, hogy mi okozhatta Evita életében ezt a fordulatot – így pedig hiteltelen az egész. Radnay többedszer igazolja, hogy hangi adottságai alapján musicalszínházakban is megállná a helyét, a szereppel azonban ezúttal annak ellenére sem igazán tud mit kezdeni, hogy generációja egyik legtehetségesebb színésznője.  Radnay Csilla (középen) - Fotó: Dudás Ernő

De hasonló ziccerek maradnak ki a narrátori feladatokat ellátó Che karakterével kapcsolatban is. Sándor Péter meggyőzően énekel és játszik is, a baj az, hogy a rendezés nem használja ki a szerep lehetőségeit. A nyíltan Che Guevarára utaló karakter ugyanis szöveg szerint nem csak mint Evita segítője, de később mint kritikusa, élő lelkiismerete is szerephez jut – ez azonban a szövegen túl semmiben nem jelenik meg. A korábbi rendezések némelyike egyértelműen utal a híres forradalmárra, más előadások nem, ezúttal azonban nem csak anonimmá, de valódi személyiség nélkülivé tették a figurát, megfosztva az előadást a legjelentősebb konfliktusforrástól. 

Radnay Csilla, Egyházi Géza (fotó: Dudás Ernő)

A többi három szerepben feltűnő szólistákra (Perón: Egyházi Géza, Magaldi: Bot Gábor, Lány: Török Anna) nem lehet panaszunk – egyértelműen biztosítják azt a szintet, amelyet egy igényes musicalnek kötelező megugrania. 

Ez nagyjából minden másra is igaz: egy profin, ugyanakkor felismerhető cél nélkül megvalósított előadást látunk.  Webber rockos-népies zenei kavalkádja működik, a története azonban kevésbé. És nem igazán kaptunk választ az előadás előtt megfogalmazott kérdésünkre sem. 

(2016. július 8.)