Csiky Gergely komédiája erőteljes dramaturgi belenyúlások és rendezői elképzelés nélkül csak egy letűnt kor emlékének tűnik.
Csiky Gergely komédiája egyszerre tűnik időtlennek és idejétmúltnak. Időtlen benne a társadalomkritika: a nagyzolás, a korrupció, a nagystílű kisstílűség ábrázolása, legyen szó XIX. századi nemesi családról vagy a mai újgazdagékról. És mégis, Csiky mondatai valahogy porosak, dialógjai unalmasak, figurái sablonosak, a felvonultatott rengeteg szereplő és szál pedig dramaturgiailag nincsen kellően összeszőve. Ha jól megdolgozzák a szöveget – mint tették ezt a Mohácsi fivérek Kecskeméten és a Radnótiban –, akár izgalmassá és aktuálissá is tehető, de erőteljes dramaturgi belenyúlások és rendezői elképzelés nélkül csak egy letűnt kor emlékének tűnik.
Fotó: Szigligeti Színház
A dráma rengeteg szereplőt és szálat mozgat. Lényegében egy családról és csatolt részeiről van ugyan szó, de egy színpadi játszásra írt darabhoz ez így is túl sok. A Solmay családban öt gyerek van, közülük kettőnek a története bomlik ki jobban, Szerafiné, akinek a férje, Rábay korrupciós ügybe keveredik, és Gizelláé, aki szerelmes Morosán Tamásba, de az anyja nem szeretné, hogy lánya rangon alul házasodjon. Ez máris két erős történet, miközben ott van még a fő sztori, a család lejtőre kerülése is. Ez a fő szál leginkább Solmay és felesége viszonyában bomlik ki, hiszen a feleség az, aki mindenképpen fenn akarja tartani a nagynemesi életmód látszatát, a gyenge akaratú férj pedig képtelen ellenállni ennek a törekvésnek. Ez így tulajdonképpen egy komplett XIX. századi családregény, amit teljes mélységében valószínűleg tényleg csak egy családregényben lehetne kifejteni. Csiky Gergely is leginkább csak felskiccelni tudni látszik ezt a sok történetet, egy színpadra írt dráma keretében erre nincs is több lehetőség. Egy rendezőnek és egy dramaturgnak valamit kezdenie kell ezzel a helyzettel. Nem lehet az összes vonalat egyenrangúan fölrajzolni a színpadra, mert elvész a fókusz, és végül egyszerre kapunk túl sokat és túl keveset.
Fotó: Szigligeti Színház
Éppen ez a munka az, ami hiányzik a Nagyváradi Szigligeti Színház előadásából, habár dramaturgként Kárpáti Péter és rendezőként Novák Eszter neve többet ígért. Bár a szereplők ki- kiszólogatnak a nézők közé, néha a nézőtérről jönnek be, vagy oda mennek le, de ezek inkább esetleges ötleteknek tűnnek, mint szilárd koncepciónak arra nézvést, hogy ezt a XIX. századi drámát legalább fizikailag közelebb hozzák hozzánk. Alapvetően nem derül ki, mit is akar az előadás kezdeni ezzel a szöveggel. Inkább a társadalomkritikát hangsúlyozza vagy a komédiát? A végeredmény az, hogy társadalomkritikának nem elég erős, komédiának nem elég vicces. Előbbit Csiky Gergely csak mintegy felvillantja, nem ás a mélyére, holott – mint említettem – éppen ez tűnik a darab egyetlen valóban időszerű mozzanatának. A lehetőség meglenne, hogy ez kifejtésre kerüljön, és egyes pontokon az előadás mintha próbálna is élni vele, de összességében zárványként marad a bohózaton belül.
Visszatérve a sok történetszál és szereplő problémájára, egy effajta regényszerű bőség esetén egy előadásnak muszáj eldöntenie, hogy melyiket emeljen ki, ki(k)re tegye a hangsúlyt. Lehetne például a földbirtokos Solmay Ignácra, akit családja folyamatosan pumpol, és miközben az anyagi csődnek nem is a szélére, hanem a kellős közepébe sodródik, gyenge jelleme megakadályozza, hogy megálljt parancsoljon a folyamatnak. Vagy feleségére, Szidóniára, aki több évtized kitartó munkájával papucsot csinált a férjéből, és semmi más nem érdekli, mint a nemesi külsőségek fenntartása. De lehetne koncentrálni Rábay Miklós osztálytanácsosra is, aki feleségének, Szerafinnak köszönhetően korrupciós ügybe sodródik, és teljesen tehetetlennek bizonyul a helyzetben. És ki lehetne emelni Morosán Demetert, a tehetős polgárt is, aki a XIX. század feudális viszonyai között legnagyobb érdemének nem azt tartja, amit saját erejéből elért, hanem hogy egy távoli rokona beházasodott a Solmay családba, ennél fogva szegről-végről rokonságba került a nemesurakkal.
Fotó: Szigligeti Színház
De egyik szereplő vagy szál sem látszik kiemelkedni, és ezt a színészi játék is megsínyli. A Szidóniát játszó Molnár Júlia vagy a Morosánt alakító Kardos M. Róbert bohózati figurákat igyekszenek formálni, Csatlós Lóránt megpróbálná Rábay vergődését ábrázolni, Hunyadi István (Tamás) és Keresztes Ágnes (Gizella) naiv szerelmeseket, Balogh Attila (Béla) hülye országgyűlési képviselőt, Sebestyén Hunor (Róbert) csélcsap dandyt játszani, nem beszélve a Somlay Ignácot alakító ifj. Kovács Leventéről, aki valahol egy komikus és egy tragikus figura között kísérel meg egyensúlyozni, de minden szereplő üres és sablonos marad, az összkép pedig eklektikus összevisszaság, rosszabb pillanatokban egészen a ripacsériáig menően.
Az előadás dinamikája néha felgyorsul, máskor indokolatlanul lelassul. A teljesen semmitmondó életkép-jelenetet például nyújtják, mint a rétestésztát, holott talán ki is lehetett volna hagyni az egészet, ha nem derül ki, mi a funkciója. Néha túl sok történés zajlik egyszerre, máskor hosszú és unalmas párbeszédek ültetik le az előadást. Jelentéktelen helyzeteken időzünk sokáig, jelentősnek tűnő mozzanatok maradnak elnagyoltak. Valódi pillanatokat csapnak agyon érdektelen bohóckodások. A képletes buborékok kipukkannak, de kipukkan velük az előadás is.
(2016. július 2. - Városmajori Szabadtéri Színpad)
