Zsótér egyik nagy erőssége, hogy a sablonosan megírt karakterekből és felszínes történetből is sokrétegű előadást tud létrehozni.

Zsótér Sándor az utóbbi időben viszonylag gyakran nyúl amerikai családi drámákhoz: a radnótis Vágyvillamos (Tennessee Williams) és a kecskeméti Hosszú út az éjszakába (Eugene O’Neill) után újra egy Williams-darabot vett elő és facsart ki, újra Kecskeméten. A Macska a forró bádogtetőn esetében ez a kifacsarás olyan jól sikerült, hogy sokkal több jött ki a darabból annál, mint ami benne van – vagy ha benne is van, nem szokás kihozni belőle. Zsótér egyik nagy erőssége, hogy a sablonosan megírt karakterekből és felszínes történetből is olyan sokrétegű előadást tud létrehozni, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Szemenyei János, Trokán Nóra (fotó: Walter Péter)

Ezúttal azok az eszközök, melyekkel Zsótér korábban is operált, halmozottan jelen vannak és működnek is. A Vágyvillamos esetében is jártunk a Nagymező utcában, a Hosszú út az éjszakába családfője pedig ATV-t nézett (vagy nem nézett, ennek most nincs jelentősége), a Macskában azonban a magyarítások, a tükörfordítások és egyéb játékok folyamatosan jelen vannak. Az első néhánynál zavartan nézünk, utána poénra vesszük és kuncogunk (vagy nem – ki hogy), majd azonban annyira természetessé válnak, hogy nem lesz jelentősége, pontosan hol és milyen nyelven játszódik a darab.

Azt azonban elérik, hogy folyamatosan figyeljünk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szünetben a máskor az időjárásról, a gyerekről és a munkahelyről csevegő nézők ezúttal „Tiszaújt”, „Dunaújt” és az előadásban felbukkanó egyéb tulajdonneveket emlegettek. Ezt a hangulatot segíti elő egyébiránt Ambrus Mária díszlete is, mely akár egy szocreál volt kormányüdülő szobáját is felidézheti mustársárga és semleges fás színvilágával, kommersz barna padlószőnyegével.

Szemenyei János, Nagy Viktor (fotó: Walter Péter)

És teljesen mindegy, hogy a Mississippi vagy a Duna deltájánál járunk, hogy a lelet a John Hopkinsból vagy a János kórházból érkezik meg, hogy a Palatinusból vagy a Hiltonból köpték le a szépségkirálynőt – a lényeg, hogy a perifériák perifériáján járunk, ahol vannak, akik próbálnak feljebb és feljebb kapaszkodni.

A főhősnő praktikus és taktikus küzdelme mellett legalább ilyen fontos a család és közösség egészét körülvevő alakoskodás, csalás és öncsalás. „Hazugságra való hajlam” – nevezi néven ezt a már-már ragályos jelenséget a Szemenyei János által játszott Brick: önmagunk jobbnak mutatása, a másik hülyének nézése éppúgy nélkülözhetetlen eleme a legperiférikusabb mikroközösségnek, mint akár egy államapparátusnak vagy a globális emberi kapcsolatoknak.

A Zsótér-féle tükörfordítások pedig működnek és kifejezőek: akármilyen sokszínű a magyar nyelv, sokszor nem adja úgy vissza a szerzői vagy rendezői szándékot, mint egy frappáns átírás. „Nővérem a jogban” – mondja Margit (Trokán Nóra) a rivális sógornőjére, és valóban: a két embert csak a jog köti össze, a rokonság, a barátság és az emberség nem. „Szerelmet csináltunk” – mondja ugyanő a félrelépésére, és valóban nem szexeltek, szeretkeztek vagy dugtak, egyszerűen csak gépiesen próbálkoztak valamivel, ami egyiküknek sem volt fontos.

Csombor Teréz, Szemenyei János, Nagy Viktor (fotó: Walter Péter)

Margit esetében kifejezetten jól működik Trokán Nóra megszokott látszateszköztelensége: ezúttal azt a tárgyilagosságot és céltudatosságot társítja karakteréhez, amely amúgy minden szavából is süt. Végig konzisztens, természetes játékáért méltán érdemelte ki a POSZT legjobb női főszereplőnek járó díját – alakítására végig odafigyeltünk, és tulajdonképpen ez Margit lényege és ereje is: ő a macska a forró bádogtetőn, aki küzd, kapaszkodik, kitart, és akit nem szabad szem elől téveszteni.

A rendező által hangsúlyozott életkori anomália szintén hatásos: miért ne lehetne egy harminc-harmincöt körüli férfinak kapuzárási pánikja, vagy miért ne lehetne alkoholista és depressziós, főleg ha a sportkarrierje véget ér, és a Zsótér-rendezésben a nemi vonzódásáról is a szokottnál markánsabb képet kapunk. Szemenyei – tőle korábban is látott – dühkitörései jó ütemben törik meg Brick fásultságát, érződik, hogy ha lenne célja, akkor ereje is lenne.

Csombor Teréz, Bognár Gyöngyvér, Szokolai Péter (fotó: Walter Péter)

Bognár Gyöngyvér Mae-je már-már irritálóan modoros, mintha csak tudálékosan hangosolvasná végig a szövegkönyvét, ezúttal azonban ez nem negatívum: előadásbeli férjével, a Goopert játszó, ezúttal halványabb Szokolai Péterrel együtt ők az a középosztálybeli többgyerekes mintacsalád, amelynek a látszat és a pénz a két legfontosabb szempont a világon. Bognár Gyöngyvér túlzásai ebbe az illúzióba illenek: tankönyvszerű élet, tankönyvszerű szövegmondás.

Nagy Viktor Robert „Big Daddy” Pollitja erős, ám közönséges, egyenes, ám diktátorhajlamú férfi, első áldozata a „hazugságra való hajlamnak”. Feleségeként, Pollit „Big Mammy” Idaként Csombor Teréz az előadás egyik legnagyobb meglepetése és érdeme: sokaknak lehet ismerős annak a vidéki rokonnak a képe, aki hangos, harsány, ízléstelen, ám jószívű, az élet egyszerű dolgai iránt lelkesedő, és aki fittyet hány minden szokásra, magánéletre, de azért képes a gyeplőt a kezében tartani, ha arra van szükség. Csomor Teréz megformálásában pontosan ezt látjuk, erős komikummal és még erősebb drámaisággal.

Szemenyei János, Trokán Nóra (fotó: Walter Péter)

Benedek Mari jelmezei hatásosan támogatják a színészek karakterábrázolását: Margit csinos otthoni viselete és visszafogottan elegáns fehér miniruhája jó ellenpólusa Brick zöld fürdőköntösének, mint ahogy Big Mammy szédületesen közönséges, színes jelmezei is ellentétesek Big Daddy fekete házikabátjával. Mae és Gooper ruhák terén is szélsőségesek, ebben is ellentétei a másik fiatal párnak: Bognár Gyöngyvér hosszú, galléros-csipkés, mindent takaró, vajszínű öltözéket, Szokolai Péter pedig csokornyakkendős öltönyt visel.

Kertész Kata óvodáskorú gyerekként és tiszteletesként is emlékezeteset nyújt kevés jelenetében, és Kovács Gyula visszafogott, talán túl tapintatos, talán túl bizonytalan orvosa is figyelemre méltó epizódalakítás.

Zsótér Sándor Macska a forró bádogtetőn-rendezése nem azt ábrázolja, hogyan lehet aktualizálni és erőltetetten magyarítani egy előadást, épp ellenkezőleg. Sikeres bizonyíték arra, hogy ha egy történetnek van érvényes olvasata és vannak a sémákon túlmutató, hús-vér karakterei, akkor teljesen mindegy, hogy hazánkban, vagy Mississippi államban játszódik.

(2016. június 14.)