A párbeszédekből fel-felsejlik a tény, hogy Szálinger Balázs Köztársaság című drámájában ennél azért jóval több potenciál van.
Az általánosban és a gimnáziumban sosem azok a „bunkók” bosszantottak leginkább, akik megvertek. Ha fizikailag nem is, gondolatban vissza mertem ütni, méghozzá az iskolai homokzsákok sajátos jövőbelátásával: „na, majd ha felnövünk, akkor ti baromira orra buktok a színvonalatokban, én meg az eszemmel milliókat fogok keresni!” Ráadásul akadtak olyan, nálam erősebb osztálytársverők is, akik sokkal okosabbak is voltak, mint én, és nemegyszer ezt is az orrom alá dörgölték. Míg filmeken gyakran az ilyen tehetséges szemétládákat szereti viszontlátni az ember, addig az iskolában ők voltak a legidegesítőbbek. Most, Takács Géza gőgös Caesarját nézve ezek az irigylésre méltó szuperemberek jutnak az eszembe. Okosak, ügyesek, minden sikerül nekik, és ezt folyton-folyvást hangoztatják is. A probléma az, hogy ezen az irritáló érzésen túl nem marad meg végül más a zsámbéki előadásból. Pedig a párbeszédekből fel-felsejlik a tény, hogy Szálinger Balázs Köztársaság című drámájában ennél azért jóval több potenciál van.
Takács Géza, Gáspár Tibor (fotó: Toldy Miklós)
A 2012-ben Az Évad Legjobb Drámájának ítélt Köztársaságot négy évvel a kiadása után harmadszorra állítják színpadra. Vonzerejét többek között a direkt aktualizálást nélkülöző, ugyanakkor vitára ingerlő politikai téma adja, amit egy híres uralkodó eredettörténetébe csomagoltak, némi kalózromantikával nyakon öntve. Az ifjú és tehetséges Caesar, még valamivel a felemelkedése előtt, kalózok fogságába esik, ahol akarva-akaratlanul belefolyik a banditák életébe. Amíg a megszabadító váltságdíjra vár, politikaelméleti vitákat folytat a kalózok vezérével, és részese lesz egy szerelemi sokszögnek, amely egyre véresebb fordulatokat vesz a cselekmény során.
Világnézeti síkon a diktatúra és az erőszak szükségességének tanulmánya ez, külön fejezettel az állam működéséhez nélkülözhetetlen bűnözésről, a mindenkori politikai rendszerek végességéről és (a perzsa szereplőkön keresztül) az elnyomott népekről. A római köztársaság a jogok és ideológiák mentén kellene, hogy működjön, míg a kalózok köztársasága az egyszerű farkastörvények szerint: a csorda összetart, de a legerősebb kapja a legjobb falatokat. Mindkét rendszer hibáiból végül Caesar fog tanulni. (Bár a sokatmondó kérdőjelek ki vannak téve az ő esetében is.)
Gáspár Tibor, Takács Géza (fotó: Toldy Miklós)
Horváth Illés rendezésében érezzük az elvek és erők egymásnak feszülését, ahogy a kalózromantikát is. A művér, a Zsámbéki Bázis katonai aurája, a látványos vörös füst megteszi hatását (tér: Cseh Renátó, fény: Kehi Richárd). A tartalom azonban elveszik. Takács Géza szerepformálásánál mintha túl nagy hangsúlyt fektettek volna az alkotók a mindent elsöprő nagyképűségbe, a figura kétségkívül irritáló, de a szuperembersége mögötti motivációk nem látszanak. A dráma alapján nem uralkodni akar Rómán, hanem (legalábbis részben) uralkodásával megmenteni azt – csak az alapanyagot utólag elolvasva állt össze számomra az előadásbéli karakter. Gáspár Tibor kalózvezére egy fokkal árnyaltabb, ám a hangsúlyok – és ez végső soron az egész előadásra igaz – rosszul kerültek ki nála is. A színészek mintha maguk sem tudták volna, mikor melyik a legfontosabb mondat az adott jelenetben, vagy egy-egy nagy fordulathoz mi teremti meg a motivációt. Ezzel magyarázható talán, hogy a felvetett témák erejéhez képest az előadás laposnak tűnik. Dadus (Nagy Mari) egy-két monológja az üdítő kivétel, az idősödő, megtört nő, aki reménytelenül vágyakozik a szerelem után, ha néha talán már-már komikusba hajló túlzással is, de ott áll előttünk.
Vannak még ráadásként kifejezetten suta rendezői megoldások is. Kedves dolog ugyan, ha az alkotók és a szervezők figyelmeztetnek az előadás előtt, hogy hova ne üljünk, mert nem fogunk látni, de ha majdnem teltháznál a nézőtér kétharmada ilyen, akkor az komoly koncepcióbeli probléma. A Bázis egyik belső terében helyet kapó nézőtér U alakú, ami mindaddig jól működik, amíg az események az U közepén történnek. A nagyszabású rendezői elképzelés azonban a cselekmény egy részét a szabadba tette, az U-val szembe, így azok, akik két oldalt ülnek, ebből gyakorlatilag alig látnak valamit (így például számomra az egyik utolsó csavar ki is maradt). Hasonlóan, már-már amatőrnek hatnak a színváltások: félhomályban osonó szereplők, egy funkciótlan hordó indokolatlan felállításával jelezni az új színt, stb.
Horváth Illés nagyot és bátran markolt a drámával, de végül keveset fogott. A lehetőség csak néha-néha sejlik fel a sorok között. Ahogy a pusztán erős, de nem okos iskolai verekedők is azóta Audival járnak és rengeteget keresnek, míg a gyengék reménye általában nem jött be, a Köztársaság is vár egy kielégítőbb, jövőbeli verzióra.
(2016. augusztus 19.)
A Köztársaság adatlapja itt található.
