A Pesti barokk nosztalgiájával az a gond, hogy szépít, a jó az nagyon jó lesz, a rossz pedig a mai rossznál jobb rossz.

Már a legelején magyarázkodnom kell, mert szörnyű dologra készülök: megrendíthetetlen és megrendítő állításokat felsorakoztatni alább, a Kádár-korszak táplálta nosztalgia témakörében, de a magam módján. Ugyanis én a Kádár-korban egy másodpercet sem éltem.

Utószelétől viszont naponta áll fel a szőr a hátamon. Hisz az bizonyos, nem lett kiszellőztetve ez a kor maradéktalanul – ezt pont onnan tudom, hogy egy másodpercet sem éltem benne, innen nézett idegenségét egyből kiszúrom. Mégis kialakult bennem vele együtt élve, ha nem is nosztalgia, de egy vigaszágas valami, úgy nevezem, szekunder nosztalgia. Erre szeretném alapozni kritikámat.

Kern András, Szabó Kimmel Tamás (fotó: Takács Attila)

A Dés Mihály azonos című regényéből színpadra adaptált Pesti barokk derekasan megmocorogtatja ezt a szekunder nosztalgiát, ebbéli érdemeit nem akarom megkérdőjelezni, ahogy aktualitását sem. A homlokra csapós „ugye?” élmények: jönnek-mennek Zsigulik, disszidáló barátok, kopasz kobakon átfésült hajak, abszurd és alkalmatlan hatósági figurák és az erre válaszul érkező, mágikus magyar buhera az áttört falú lichthof képében. Mindez persze csak tető épület nélkül, retrómáz, ha alatta alaposan kidolgozott jellemek nem bonyolódnak mindenféle furfangos konfliktusokba önmagukkal és egymással. Ez a Pesti barokkban csak ímmel-ámmal, a retró mögött, szemérmesen elfüggönyözve történik: mintha Göttinger Pál rendező lepisszegett volna minden színészt, amint a kor helyett az emberről próbált volna beszélni. A Pesti barokk nosztalgiájával az a gond, hogy szépít, a jó az nagyon jó lesz, a rossz pedig a mai rossznál jobb rossz, ebben a langymelegben pedig minden valamirevaló tét szertefoszlik. Biztonságos emlékezés: amint felmerül a darab egy-két pontján pár olyan szuperérzékeny téma, amit még a nosztalgia sem maszatol el, mint a nemi erőszak, vagy a korszakban szőnyeg alá söpört zsidókérdés, feszengve várjuk, mikor zavarjuk már le ezt a tiszteletkört, mert komolyságával bántóan kilóg az előadás szövetéből.

Kern András, Mészáros Máté, Szabó Kimmel Tamás (fotó: Takács Attila)

Pedig megvolt minden lehetőség, hogy a nosztalgia mögé emberi történet is lopakodjon: mindenekelőtt van egy kiváló főszereplőnk a Luke Skywalker-csoportból. Ezek a nyakigláb, érzelmes főhősök sosem zseniális képességekkel, hanem valami olyan ismerős morális alapcsomaggal rendelkeznek, ami nagy eséllyel bennünk is megtalálható. Szabó-Kimmel Tamás Koszta Jánosa kicsit lusta, kicsit izgága, nagy szívében egyszerre több nőnek is helyet ad, ahogy az időskori rigolyáit tökéletesre csiszoló nagymamának is, kicsit alá is ír „bizonyos papírokat”, kicsit itthon is akar maradni meg Amerikába is menne, szóval valódi, esetlen karakter, aki nem tudja, mit kezdjen magával. Szegény Szabó-Kimmel bármennyire természetesen hozza is ezt a szerethetően szemét alakot, az előadás kontextusában ő csak egy közvetítő, aki bevonja a nézőket a történetbe, de hogy mindez elsősorban vele és most történik, azt elsodorja a nosztalgia „velünk és akkor” révedezése.

Pedig ott van Kern András is, aki a nagymamát játszva jobbról előz, hogy aztán kiderüljön, itt nem csak arról lesz szó, hogy „A” Kern nagymamaruhákban viszi el a showt, hanem valódi, izgalmas színészi kihívás elé állítja magát, aminek maradéktalanul meg is felel. Nagymamaságában semmi elvékonyított hang, túlzó ripacskodás nincs, a nagymamaság általános lélektanát teremti meg, a szerethetően bosszantó nagyik megidézésével. Nem viszi el a showt már csak azért sem, mert Mészáros Máté viszi el helyette, nála autentikusabb szuszogó, lecsúszott zabagépet, pökhendi pártkatonát vagy elcsukló hangú apát el sem lehetne képzelni. Mészáros Máté zseniális komikus, és a viccek mögé mindig becsempész pár lélektani kérdőjelet, így sosem lúzereket, hanem a lúzer szerepkörbe szorult, amögül néha kikukucskáló karaktereket teremt meg.

Mészáros Máté, Szabó Kimmel Tamás (fotó: Takács Attila)

Az előadás legeredetibb megoldása kétségkívül Ondraschek Péter díszlete, ami kicsinyítő stilizálásával nem a megidézést, hanem az eltávolítást kísérli meg. Minden összement a mosásban, a szereplők lehajtott fejjel férnek csak be az ajtón, alacsony a belmagasság, a Zsiguli lábbal hajtható kisautó, amibe muszáj úgy belepréselődni, mint ahogyan ebben a zárt korszakban is mindenki a másik személyes terébe zsúfolódva élt a társbérlettel, a lakáshiánnyal, a kapun belüli munkanélküliséggel. A díszlet értelmezi a korszakot, valamit állítani akar róla, és ezzel rántja ki az előadást a tét nélküli múltidézés kényelméből.

De még így is csak annyit mondhatunk el, jókat nevettünk. A Megáll az idő, a Moszkva tér hasonló kaliberű múltidézése olyan mélyre hatol egy korszak és a szereplők lélektanában, hogy már csak a befogadón múlik, mennyire engedi át magát a katarzisnak, ami primer vagy szekunder nosztalgia nélkül is megúszhatatlan. A Pesti barokkot ebben a tekintetben viszont nemcsak a nézők, de az alkotók is megúszták.

(2016. október 7.)

A Pesti barokk adatlapja itt olvasható.