Zsótér Sándor először rendezett Szombathelyen, és a találkozás szerencsésnek bizonyult.
Ibsen ritkán játszott drámájának, a Kísérteteknek van egy láthatatlan főszereplője: a tíz éve halott férj és apa, Alving kapitány. A főkísértet. Halálának évfordulóját özvegye egy gyermekmenhely megnyitásával ünnepelné. Nem elírás: tényleg ünnepelni készül, de legalábbis szembenézni az elhallgatott családi titkokkal. Már csak azért is, mert rég nem látott fia, a festő Osvald is hazatér.
Kiss Mari a Kísértetek előadásában (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)
Zsótér Sándor darabválasztása beleillik abba a sorba, amit a tavaly bemutatott miskolci Mindent a kertbe! és a kecskeméti Macska a forró bádogtetőn jelez: ismét családi drámát rendezett, ha most nem is a XX. század közepéről, hanem a XIX. végéről. De ha a három előadást összevetjük, a Kísértetek, bár a témaválasztáson kívül is több hasonlóságot mutat az előbbiekkel, új formai megoldásokat is felsorakoztat.
A hasonlóságok közé tartozik, hogy az alkotók itt is új fordítást készítettek, és itt sem hagyták ki azt a lehetőséget, hogy sajátos szóhasználattal, mondatfűzéssel jellemezzenek egy-egy szereplőt, még ha mindez nehezebben is megfogható, mint a Macska a forró bádogtetőn harsányabb amerikanizmusa. Különösen Manders pásztor (Szerémi Zoltán) beszéde ilyen a maga kenetteljes bumfordiságával. Talán attól sem függetlenül, hogy ő az a szereplő, akinek a megnyilatkozásai határozott mai áthallásokkal bírnak, amikor például a hagyományos családmodell egyedül üdvözítő voltáról beszél. Mintha egy kereszténydemokrata hazánkfia parlamenti szónoklatát hallanánk. Hogy Norvégiában vagy Magyarországon vagyunk-e, azt itt is lebegtetik a norvég nevek mellé társított Őrmezővel és társaival. Itt is, ott is, bárhol. És a jelmezek sem Ibsen korát, hanem a pár évtizeddel ezelőtti divatot idézik.
Szerémi Zoltán (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)
Lényeges különbség, hogy itt a díszlethasználat az előadás meghatározó eleme. A Kísértetek 1906-os berlini, Max Reinhardt rendezte előadásához Edward Munch készített vázlatokat. A szombathelyi előadásban ezeket és a festő Nap című képét használják. Mégpedig úgy, hogy tényleg használják: a színpadi teret három oldalról határoló, óriásparavánra festett képeket a színészek viszik hátra, hozzák be, teszik odébb. Vagyis folyamatosan lebontják és újraépítik a teret. Munch képei hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódnak az éppen zajló jelenethez. Az anya és fia legfontosabb párbeszédét például egy az egyben ábrázolják, a fiú betegségét, tudatának elborulását viszont egy absztrakt, sötét hangulatú kép jelzi. A zömében borús, melankolikus hangulatú festményekhez és a rajtuk látható sötét árnyalakokhoz képest a Nap szikrázó sárgája a darab egyik alapkérdését teszi látvánnyá: van-e alternatívája a kötelességekkel, tűréssel és (el)hallgatásokkal teli életnek? Van-e esély arra, hogy egy fényesebb, életörömmel teli verziót küzdjünk ki magunknak?
A képek ide-odamozgatása hangsúlyozza, hogy színházban vagyunk, kizökkent, elidegenít, akár csak az, hogy a színészek a nézőtér felé játszanak, vagy hogy bizonyos jeleneteket extrém fényekkel emelnek ki. A drámai pillanatokat időnként ironikus songok szakítják meg, és ha már song, Brechtet a Koldusopera egyik dalával, a Kalózok szeretőjével is megidézik.
Szerémi Zoltán és Kiss Mari (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)
Zsótér Sándor először rendezett Szombathelyen, ahol az utóbbi néhány évben egy kifejezetten jó állapotú társulat állt össze, köszönhetően annak is, hogy rendszeresen találkoznak olyan rendezőkkel, mint Mohácsi János, Béres Attila vagy éppen Ivo Krobot. És ez a mostani találkozás is szerencsésnek bizonyult. Kiss Mari a saját és a körülötte élők életén változtatni akaró Alving asszony szerepében olyan jelzőket juttat az ember eszébe, mint acélosság és törékenység, elegancia és figyelem. Bajomi Nagy György Hamlet után újra életkoránál jóval fiatalabb szerepet játszik, a 27 éves Osvaldét, talán mert alkatában van valami az örök gyerekből. Ennek a karakternek pedig éppen ez a felnőtt- és gyermeklét közötti ingadozás az egyik mozgatója. Kipróbálja az apja pipáját, küzd az emlékével – még messze van attól a meglettségtől, amiről József Attila ír („akinek szívében nincs se anyja, apja”): az egyik pillanatban „leordítja” az anyja fejét, a másikban kétségbeesetten bújik az ölébe. Bajomi Nagy remekül mozog e végletek között. Fekete Linda megszokott, énekes-zenés szerepköréből kimozdítva sorsot tud adni Regine-nek, váratlan felemelkedésének és gyors bukásának. De egy song azért itt is jut neki, és nem akárhogy énekli el a Kalózok szeretőjét. Szerémi Zoltán Manders pásztorának csak egyik oldala a bigott lelkész, Alvingnéhez való viszonyában titkok rejlenek. Trokán Péter Regine mostohaapjaként deszkatalpú cipőjében, a joviálisság álarca mögött folyton rosszban sántikál.
Fekete Linda (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)
Talányos dráma a Kísértetek, nehezebben adja magát, mint Ibsen közismertebb művei. Zsótér Sándor rendezése pedig nem könnyíti meg a néző dolgát, tőle is erőfeszítést kér, bevonja a kísértetek, élethazugságok utáni nyomozásba. És maradnak utána nyugtalanító gondolatok az Alvingné által vágyott életöröm esélyeiről.
(2016. október 25.)
A Kísértetek adatlapja itt olvasható.
