A darab a bennefoglalt „üzenetet“ igyekszik komplex látványvilágú játékkal oldani.
Mit jelent magányosnak, kívülállónak lenni, illetve hogyan, milyen eszközökkel érzékeltethető a gyerekek számára a küszöbön álló elmúlás? A Radnóti Színház legújabb, kisiskolás korosztálynak szóló darabja, az Ofélia árnyszínháza, amelyet az alkotók Michael Ende mesenovellájának szimbólumrendszeréből kiindulva adaptáltak színpadra, mindenekelőtt ezeket a kérdéseket feszegeti, továbbá az elfogadás, a generációs különbségek problématikáját.
Martin Márta (fotó: Kárpáti Iván)
Kárpáti Péter átiratának – csakúgy, mint az eredeti szövegnek – a kis, vidéki színházban dolgozó magányos Ofélia (Martin Márta) a főszereplője. Élete végéhez közeledve súlyos veszteségek érik: először a munkáját veszíti el (a színházat, ahol mindennapjait töltötte, bezárják), nem sokkal később pedig otthonát. Valós emberi kapcsolatok helyett csupán elkóborolt, „emberarcú“ árnyak veszik körül, akikben barátokra, sorstársakra lel, illetve ők lesznek azok, akik elkísérik az előtte álló hosszú útra. (Sodró Eliza, Gazsó György, Figeczky Bence és Dénes Viktor játsszák egymással összehangoltan.) De mi az ezzel kapcsolatos valóság, és mi az, ami a gyerekek számára meseként, vagyis fikcióként értelmezhető? A külvilág által annak vélt realitás, vagy épp ellenkezőleg: ami csupán bennünk, a szemlélőkben él? Egy ponton elhangzik: „Ez csak fény és árnyék, nem a valóság“.
Az előadás mindvégig erre a kettősségre épít, ahogyan a történetmesélés, valamint az egymás mellett létező valóságos és fiktív világok építése/kivetülése is fontos szerepet kap. Az eredeti szöveg talán épp a didaxis kezelése terén válik el leginkább az átdolgozottól. A darab a bennefoglalt „üzenetet“ igyekszik ugyanis egy sok szempontból komplex látványvilágú játékkal oldani. Mindez más-más eszközökkel, a bábokat imitáló mozgással, a váltakozó fény-árnyékkal, valamint az animációval valósul meg. A hagyományos színészi játék mellett látjuk a falra vetődő, egymással versengő/évődő árnyakat, de ugyanígy a vonat ablakában elsuhanó tájat, az erdőt, a végtelen tengerpartot.
Ofélia árnyszínháza (fotó: Kárpáti Iván)
Másfelől a dramaturgia a mindvégig középpontban álló, Martin Márta játszotta Ofélia szerepét is még inkább kiemeli. Aki – novellai alakjához képest legalábbis – a színpadon erőteljesebb, „teremtő“ figura. Különbség az is, hogy most nem az árnyak játszanak/mesélnek, hanem ő, Ofélia nekik. Például Momo királykisasszonyról, ami a szerzőre vonatkozó utalás miatt az előadást további plusz jelentésréteggel bővíti. Összességében véve kicsit talán túl sok is a darabbal kapcsolatos értelmezési lehetőség, különösen a kisiskolás korosztály számára.
Mintha mindez az alkotókban is tudatosulna: a mese lezárását az előadás végén a villanyok feloltásával és az árnyakat játszó színészek fizikai megjelenésével jelzik, a nézőtéren ülőket kizökkentve. Az elmúlást követő feloldás, s az immáron árnyékká lényegülő Ofélia története, ahogyan az valószínűsíthető, képzeletben folytatódik.
Gáspár-Singer Anna
(2016. november 13.)
Az Ofélia árnyszínháza adatlapja itt olvasható.
