Annyira ösztönös, természetes és magától értetődő, mint a lélegzés.

Szögezzük le: Mohácsi János Mágnás Miskája nem operett. Nem azért nem, mert hiányoznak belőle a habos-babos, csillogó-villogó jelmezek, koreográfiák, a szirupos felhang – ezek jellemzően a valóban jó operett-előadásokban sem találhatóak meg.

Bányai Kelemen Barna, Edvi Henrietta (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

A Mohácsi-testvérek átirata azonban kicsit hadilábon áll a zenével. Nem a Kovács Márton által írt új motívumokkal, és nem is az eredeti zenei anyag szvingszerűvé átdolgozott részeivel, hanem Szirmai Albert dallamaival: megszólalnak ugyan a százéves dalok, de ezúttal nem az előadás menetébe simulva, hanem – különösen az első felvonásban – megtörve azt. Már csak azért is, mert a játszók közül egyedül Bányai Kelemen Barna énekel magas szinten operett-stílusban.

Ha azonban elvonatkoztatunk minden korábbi jó vagy rossz emléktől, és elfogadjuk, hogy ez a Mágnás Miska nem „az” a Mágnás Miska, akkor egy kiváló előadást látunk. Ennek a Mágnás Miskának nem az a tétje, hogy beteljesülhet-e az egyszerű mérnök és a grófkisasszony szerelme, és nem is az, hogy hol lesz a keskeny nyomtávú vasút megállója, hanem az, hogy az ember meddig tudja megőrizni saját identitását, értékrendjét, és mikor válik az általa amúgy talán megvetett rendszer részévé.

Kálmánchelyi Zoltán, Jámbor Nándor, Bányai Kelemen Barna (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

A hangsúly nem a grófnak öltöztetett lovászfiú bohóckodásán van – bár megtartott alapmotívumként a gőgös arisztokraták azért bőven megkapják a nekik járó fricskákat az élelmes Miskától, még a polippal és cápával dúsított házi medencébe is utána ugranak –, hanem a mindent behálózó korrupción. Amely annyira ösztönös, természetes és magától értetődő, mint a lélegzés.

Mindehhez Mohácsiék lecsupaszították az operett eredeti cselekményét és karaktereit, majd a saját maguk által tervezett, olykor sarkos, olykor kiforgatott, olykor természetes ruhákba öltöztették vissza őket. A történetét kiforgatták, majd visszaforgatták – ugyanaz, mégis teljesen más. A Mágnás Miska úgy lett véresen komoly, hogy külön-külön nézve egyetlen jelenet, egyetlen kép, egyetlen karakter sem az. Folyamatos játékot látunk, iróniával, túlzásokkal, szóviccekkel, ezek különböző változataival és keveredésével. A közönség pedig, a négyórás játékidő dacára, partner ebben.

Mágnás Miska (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

Szemmel láthatóan a színészek is, az esetenként elsőre meghökkentőnek tűnő szereposztással együtt is. Bánfalvi Eszter nem magától értetődő Stefánia, ám meggyőzően jeleníti meg a csak a látszatra adó, ám abba beletört Korláth grófnét. Edvi Henrietta lenne talán az utolsó színésznő a társulatban, akire Marcsaként gondolnánk, szépségkirálynő jellegű külseje azonban még jobban ráerősít a konyhalány sorsának drámaiságára.

Jámbor Nándor Baracs mérnöke talán csak most kapta kézhez a diplomáját, fiatal, heves és főként idealista: így még látványosabb, hogy mi törik meg benne. Gonda Kata Rollája öntudatos, saját érdekeit követő, a lehetőségeit megragadó, a boldogságáért harcoló fiatal lány – boldogtalanságát épp ez fogja okozni. Mertz Tibor Korláth grófként, Bányai Kelemen Barna Miskaként magától értetődő választás, ennek megfelelően élnek is, mint hal, akarom mondani, polip a vízben.

Mágnás Miska (fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

 „Képzeljünk el (…) egy olyan Magyarországot, ahol vannak megvesztegethető emberek, ahol egy suttyó parasztból egy este alatt ünnepelt mágnás lehet, és ahol nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy honnan jöttél. Rágondolni is rossz. Ne is gondoljunk rá” – írja a színlap. Sok Mágnás Miskánál valóban nem gondolunk mindezekre – csak happy end, csiribiri kék dolmány és taps. Milyen jó, hogy ezek közül ezúttal csak a taps maradt meg a maga eredeti formájában.

(2016. december 9.)

A Mágnás Miska adatlapja itt olvasható.