Az ide-oda loholó Hobo nem tud kiteljesedni, ez az előadás nem rá lett szabva.
Sokszor önt el minket az indokolt lelkiismeret-furdalás, ha egy fanyalgóbb kritikát, amely a premier alapján született, támadás ér. A premier ugyanis szinte mindig javítható, félkész, egy munkafázis, vétek ez alapján az előadást „leszólni”.
Hobo (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
A Gulág virágai esetében nem kell ezzel a lelkiismeret-furdalással megküzdenem az előadást a premier után másfél hónappal láttam. A produkció ennek ellenére nem egy premier, de nem is egy próba felemásságát mutatta, hanem valami mélyebben fekvő összeegyeztethetetlenséget, az előadás szerkezetének eredendő hibáját: ez az előadás sosem lesz kész. A benyomás lassan egy minden részletet lefedő, tömör kérdéssé állt össze bennem: Hobo?
Hobo sajátos funkciót tölt be a Nemzeti Színház életében. Vidnyánszky Attila minden évben rendez egy Hobo-központú estet, József Attila, Ady Endre, vagy éppen Hobo szövegeit felhasználva, de a lényeg végső soron mindig a főszereplő sajátos, utánozhatatlan stílusa. Hobo egy ikon, annyira markáns és egyedi, hogy tulajdonképpen bármit csinál, érdekes.
A Gulág virágai (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
A Gulág virágai ezt az egyértelműséget töri meg. Hobo itt nem egyszerűen Hobo, hanem egy előadás része. Az egyik szereplő, akinek szövege és dolga van, ebben a relációban pedig bántóan kiesik az előadásból. Amilyen lendület, ritmus lehetőségei lapulnak a produkcióban, olyannyiszor fékezi ezt meg az őőőő-ző, szöveget elfelejtő főszereplő. De fordítva is nézhetjük: az előadás pörgése tesz keresztbe Hobónak, aki láthatóan a maga ritmusa szerint dolgozna. A Gulág virágai így hol lefullad, hol beindul, üresjáratok és bakik halmozódnak benne. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy az amúgy családias méretű Kaszás Attila Teremben mikroportot kapnak szereplőink. Ez a látszólagos apróság viszont olyan furcsa hangulatot kölcsönöz a közvetlenségre támaszkodó Hobo monológjainak, mintha ellenállhatatlanul dörgő orgánumán maga a Jóisten beszélne hozzánk a hangszórókból. Az ide-oda loholó Hobo nem tud kiteljesedni; ez az előadás nem rá lett szabva, az ő közvetlensége, esendősége áll szemben a profi színházi nyelvvel.
Ezt hangsúlyozza ki a produkciót hátán cipelő játszótárs, Rácz József is, aki lejátssza a színpadról Hobót. Színészi sokoldalúságáért jár neki a, 2016. évi fiktív svájci bicska- díj. A felolvasószínházi formából itt-ott történetmesélős, dialógusváltó jelenetekbe átbukó előadáson úgy zakatol végig, hogy néha már nézni is fárasztó. Tökéletesen énekel, jellegzetes orosz, guggolós táncot jár, legalább tíz szerepet tölt be, hogy aztán az előadás végefelé egy frenetikus Lenin-paródiát rázzon ki a kisujjából.
Hobo, Rácz József (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Ez az összeegyeztethetetlenség sajnos végig fennáll. A Gulág virágai egyszerre akar lenni hatásra, látványra, díszletre építő hagyományos színházi előadás, és Hobo magánszáma. A néző ebben a bizonytalanságban pedig alig tud odafigyelni arra, ami valójában a színpadon zajlik.
A Gulág virágai ugyanis mind témaválasztásában, mind a témához való viszonyulásában fontos mű lehetne. A munkatáborok mindennapjait mutatja meg és hozza közelebb: hétköznapi jeleneteket látunk, hétköznapi sorsokat, a táborokban született versek, feljegyzések elevenednek meg előttünk. Ha néha nem is tudjuk már eldönteni, új szövegnél tartunk-e, vagy hogy éppen ki beszél, a hétköznapiság a valódi tragédia érzetét kelti fel bennünk: mindez velünk is megtörténhetett volna. Ahogyan Kertész Imre a Sorstalanságban „a koncentrációs táborok boldogságára” hívja fel a figyelmet, ugyanúgy mutatkozik meg A Gulág virágaiban „a Gulág boldogsága”: egy tábori színházi előadás elevenedik meg, amelyben Lenin váratlanul feltámad, mi pedig a térdünket csapkodva kiröhögjük. Ez pedig nagyon fontos állítás: egészen addig, amíg ezeket a rémeket, mint Sztálin, Lenin, Hitler, ki tudjuk röhögni, mi győzünk, nincs hatalmuk felettünk.
Hobo (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Végső soron azonban a megvalósítás a kihámozott „mondanivaló” erején nagyon sokat tompít. Az előadást utólag kell értelmezni, nem helyben hat, ez pedig visszavezet a korábban tárgyalt összeegyeztethetetlenséghez. A széttartó elemek valódi egysége már csak a visszatapsoláskor valósul meg, amikor Hobo, Rácz József és az előadást tangóharmonikán kísérő Pál Lajos összekapaszkodva elénekelnek egy utolsó utáni dalt.
(2016. december 20.)
A Gulág virágai adatlapja itt olvasható.
