Az Aradi Kamaraszínház szalonnástól, erős paprikástól és baszdmegestül úgy kell, mint egy falat kenyér.

A Bethlen Téri Színház Vendégváró Fesztiválján arról beszélgettünk, mennyire jó volna Budapesten egy ilyen zsigerien őszinte, ráncba szedetten elmebeteg színház. Kiváló, jobb és akár kevésbé sikerült előadásokkal egy olyan csapat, amely nagyon valamilyen. Némi fantáziával, kis pénzzel és paripával akár ez is szólhatna akkorát, mint a Pintér Béláék.

Harsányi Attila a Sex, drugs, gods and rock'n'roll előadásában (forrás: Aradi Kamaraszínház)

Megfogadtam, hogy nem említem az írásban a Hess tízparancsolata című előadásukat, főként mert nem is szerepelt a fesztivál programjában, de félek, belém rothadna a dolog. Harsányi Attila monodrámája ugyanis évek óta etalon számomra, és nem pusztán aradi mintapéldány, hanem úgy általában is. Arcul üt, szemen köp, ráül a mellünkre, hogy szügyig préseljen a sáros földbe, közben sárosan, nyálastul mégis fölemel.

A fesztivál előadásait követő beszélgetéseken Kutszegi Csaba, a Kútszéli Stílus főszerkesztője kétszer is kísérletet tett arra, hogy színházszakmai mezsgyén terelgesse a mondandót. És noha a szakmai vonalat az aradiak mindkét esetben porrá zúzták, mégis megismerhettük őket.

Ami a struktúrát illeti, az Aradi Kamaraszínház „kiemelt nemzeti jelentőségű”, önálló társulatként afféle óraadója a helyi Ioan Slavici Klasszikus Színháznak. A maguk által létrehozott előadásokat négy-öt alkalommal tudják helyben csont nélkül játszani, ugyanis ennyi kell ahhoz, hogy Aradon a nem egészen ezer főnyi színházba járó magyar közönség megnézze. Ami a „csontot” illeti, a feliratozott előadásaik  a román nyelvű közönség soraiban is népszerűek, sőt egyes esetekben inkább azok, mint a klasszikusabb polgári ízlésű magyar színházba járók számára.

Harsányi Attila, Nótáros Lajos művészeti vezető, Tapasztó Ernő és Kutszegi Csaba a beszélgetésen (fotó: Ribárszki Viktória)

Balog József, az alternatív színházi előadásokat támogató szegedi MASZK Egyesület vezetője, aki az aradiak egyik fontos hazai partnere, nem rejtette véka alá az együttműködés alappillérét: szereti őket és amit csinálnak. Mint mondta, a művészetben sem megy ez másképp, mint a politikában, azzal a különbséggel, hogy itt valódi teljesítmények jönnek létre és nem tűnik el a pénz.  A szimpátia alapja nála az aradiak szabadsága és vadsága: pontosan olyanok az előadásaik, amilyenek ők maguk.

Tapasztó Ernőtől, az Aradi Kamaraszínház vezetőjétől megtudtuk, hogy a produkciók nem valamiféle esztétikából vagy színházcsinálói koncepcióból, hanem közös műhelymunkából és helyben született gondolatokból jönnek létre, azok minden őrültségével együtt. Ő nem tesz mást, jelezte, mint maga köré gyűjt nálánál tehetségesebb embereket, átveszi minden bújukat, bajukat, és ebből lesz végül valami. A Tündéri című előadásukban a trágárságot sokalló nézői kritikára reagálva azt is elmondta, hogy nem terveznek nyomot hagyni, legfeljebb baszdmegokat, de azt jól akarják csinálni.

Harsányi Attila, Éder Enikő és Tege Antal a Tündériben (fotó: Wilhelm Doru Gombos)

Hallgatva őket úgy tűnik, az Aradi Kamaraszínház Tapasztó Ernő megszállottságán és Fekete Réka (aki névlegesen művészeti titkár, a gyakorlatban minden más, ami nem Tapasztó Ernő) elhivatottságán alapul. Ezt a inkább nyughatatlan, mint nyugodt fundamentumot termékenyítette meg Harsányi Attila egykori megjelenése és Tapasztó Ernővel való, számára is felfoghatatlan alkotói-baráti kapcsolata.  A színművész az Aradi Kamaraszínházhoz való viszonyát az animál pornóhoz hasonlította, amit noha senki nem értett pontosan, a megoldás talán valahol a szabadság és a velejáró szégyenérzet termékeny elegyedése környékén van.

A Sex, drugs, gods and rock'n'roll a pillanatnyi őrültségekből létrejövő aradi recept iskolapéldája. Radikális stand up tragedy, amelyben Káin ránk rappeli  a Biblia morális anomáliáit, Isten a halleluja-biznisz  ismerős menedzserfigurájaként jelenik meg, Noé a szar örök körforgását olvassa a világra és az egészet Leonard Cohen Hallelujájának lelakott, profán története keretezi.  Mindez Harsányi Attila irgalmatlan tempójú előadásában velünk együtt pofozza fel a vallásos képmutatást, a bigottságot, de legfőképpen azt, ahogy mindig másra mutatva nyugtatgatjuk fel-felbuggyanó lelkiismeretünket.

Mint kiderült, José Saramago szövegeit Harsányi Attila adta hozzá a dologhoz, Fekete Réka a mikrofon leszopását pöccintette be a közösbe, a karakterjelző napszemüvegek egy plázás bevásárláskor kattantak be. És szó sincs egymásra hányt ötletkazalról, a Sex, drugs, gods and rock'n'roll egy precízen lélegző előadás, lekottázott őrület. Harsányi Attila mondta a beszélgetésen, hogy az erős szöveg viszi az előadást, neki ezzel nincsen sok dolga. Ez persze nem igaz, a szöveg valóban erős, de a dolog Harsányi Attilán áll vagy bukik. Ami korábban a Thália Arizona Stúdiójában kicsit szétfolyt, most a Bethlen Téri Színház szűkre szabott színpadán megkerülhetetlenül ránk záródik. Ott találjuk magunkat a hihetetlen energiával arcunkba tolt szöveg bizarr humorával, a ránk mért kérdésekkel, a csendekkel, amelyek még egyet szorítanak a gigánkon és egy alsógatyás formával, aki egy irodai forgószéken tolja ránk a rock and rollt. 

Ugyanez az eszevesztettség kevésbé működik a Sonkamenüett című előadásban. Noha a kiindulópont, ha lehet, még inkább agyeldobós: egy rokokó eleganciával öltözött, levágásra váró disznó mondja és énekli el egzisztencializmusba hajló világképét. Finom és durvább társadalomkritikából itt sincs hiány és Éder Enikő, valamint Borsos Pál sajátos zenéje groteszk musicallé görbítik Raymond Causse regényének színpadi átiratát. Tege Antal pedig minimum napkirályi méltósággal és méltatlankodással vonul és táncol asztalnyi birodalmában, ahol kis idő múlva ő lesz a főfogás.

Tege Antal a Sonkamenütt előadásában (fotó: Wilhelm Doru Gombos)

Amellett, hogy az elvont szöveg eleve nehezen követhető és a dalszövegek alig érthetőek, leginkább az arisztokratikus elegancia tesz keresztbe az előadásnak. Ami éppen a bizarr helyzetből fakadó rökönyödés eredetpontja lehetne, itt egy ügyes ötlet, puszta forma marad.

A fesztivál második napján látott Tündéri ismét egy remekbeszabott látlelet. A Tege Antal és Harsányi Attila által alakított két figura éppen oda visznek minket, amire a Sonkamenüett inkább csak utal: egy eredet és célok nélküli, lezárt világba. Egy ésszerű és fáradt felnőttre (Tege Antal) és egy érzelmi okokból gyermekibb férfire (Harsányi Attila) rázárul az ajtó. Semmijük nem marad, és ebben a semmittevésben a semmi duzzad egy magával ragadó előadássá.

Tündéri (fotó: Wilhelm Doru Gombos)

Éder Enikő pontos játékkal és lényszerű színpadi jelenléttel eleveníti meg a magukra maradtságból kinövő csodát, annak minden meseszerűségével és kézzel foghatóságával együtt. Ahogy földön fektében, ide-oda rángatva tűpontosan énekel, önmagában bámulatosan groteszk. A zene az aradi produkcióknak minden esetben fontos része, ebben az esetben alapeleme. Éder Enikő és Borsos Pál ezúttal különféle népek zenei világát komponálja egy-egy muzsikabonbonba a magyar bokacsapkodóstól a szerb búsongóson és francia sanzonon át az orosz világvégéig. Tény, hogy nem a szöveg az előadás erőssége, de a Tündéri a maga összeszedett és íves idiotizmusával nem is szorul erős szövegre. Végig feszes tud lenni, miközben néhol a „Nem hiszem el!” élményét adja. Márpedig mi másért járunk színházba?