A zene mindig jól jön, ha már túlvagyunk a szavakkal megfogalmazhatón.
Hogy Tadeusz Słobodzianek drámája jó darab, azt számos érvvel lehet alátámasztani, legfőképpen pedig itt az empirikus tapasztalat: minden eddigi alkalommal jó előadás született belőle magyar nyelven (Pászt Patrícia fordításában). Ebbe a listába sorol most be a Miskolci Nemzeti Színház premierje Béres Attila rendezésében.
Tenki Dalma (fotó: Éder Vera)
Jan Tomasz Gross 2001-es Szomszédok című könyve tárta fel a jedwabnei tragédiát: 1941. július 10-én a község lakosságának egyik fele legyilkolta a másik felét: a zsidókat. Gross munkájától egyszerre tarthatatlanná vált az addigi interpretáció, a közös emlékezet, miszerint a mészárlást a német megszállók követték el. El lehet képzelni, milyen vihart és vitákat kavart ez, hogyan próbálta a lengyel társadalom feldolgozni a múltat és szembenézni a felelősség kérdésével. Tadeusz Słobodzianek, a kiváló lengyel drámaíró és színházigazgató értelemszerűen a dráma, a színház eszközéhez nyúlt, hogy megmutassa vagy megkérdezze: hogyan történhetett mindez.
A modell egy lengyel iskolai osztály, katolikus és zsidó gyerekekkel, az ő sorsukat kíséri végig a színdarab, a harmincas évektől a kétezres évekig. Az elképzelés különösen találó és érzékeny, tekintve, hogy mindannyiunknak voltak osztálytársai, akik örökre gyereknek maradtak meg bennünk. Az ember, ha évek múltán összetalálkozik egy-egy iskolai pajtásával, azt sem nagyon látja bele, hogy felnőtt, nem még bűnöket… Słobodzianek műve viszont végigvisz bennünket azon, hogyan megy ez. Mi történik, ha a történelmi körülmények, az egyéni vagy csoportérdekek és az emberi…hm…gyengeség egy irányba vezetnek.
A mi osztályunk - az alsó sortól felfelé: Keresztes Sándor és Bodoky Márk, Gáspár Tibor, Szatmári György és Varga Zoltán, Máhr Ági, Tenki Dalma és Nádasy Erika, Görög László és Simon Zoltán (fotó: Éder Vera)
Természetesen a dráma is vihart és vitákat kavart. (Londonban volt az ősbemutatója, Varsóban csak egy évvel később, 2010-ben került színre.) Amikor Słobodzianek Magyarországon járt, s közönségtalálkozón vett részt a Katona József Színház A mi osztályunk-előadása után, elismerését fejezte ki a magyar színikritikának, amely egyöntetűen pozitívan fogadta a művet, és senki semerről nem támadta a szerzőt. (De nem mehetünk el szó nélkül amellett a nyugtalanító érzés mellett, hogy nálunk talán azért nem váltott ki hevesebb, változatosabb, szélsőségesebb visszhangot a mű, mert nem vettük annyira sem magunkra, mint amennyire talán vehettük volna.)
Múlhatatlan érdemein és erényein túl felróható a műnek, hogy itt-ott kínosan nem mentes bizonyos kliséktől. Például Jakob Kac agyonverésére mintegy okot szolgáltat, hogy ifjú kommunistaként része volt a lengyel keresztények elnyomásában: káderként és agitátorként szolgálta a katolikus ház mozivá alakítását. Vagy hogy Wladek ismeretei szerint a zsidó lányok mind kurvák. Talán ezt alátámasztandó adja Słobodzianek a megerőszakolt Dora szájába: „Olyan gyönyört éreztem, mint eddig még soha”. Hogy a szerző így képzeli el a jelenetet, amikor férfiak lefognak egy nőt és végigmennek rajta, ezt felfogni sem tudom.
Simon Zoltán (fotó: Éder Vera)
A Katona József Színházban A mi osztályunk a 2011-es magyarországi ősbemutató óta folyamatosan fut a Kamrában. Máté Gábor rendezése teremtette meg azt a játékhagyományt, amelynek jegyében a tíz diák szerepét különböző nemzedékekhez tartozó színészek játsszák, annak megfelelően, hogy ki hány évesen hal meg a darabban. A miskolci bemutatóban, Béres Attila rendezésében is ez a szereposztási elv. A színrevitel további két fontos eleme erősíti a produkciót, az egyik a zene. Márkos Albert nemcsak muzsikát szolgáltat a gyermekversekhez, dalokhoz, mondókákhoz, hanem „betekintve” maga kíséri a játékot csellón, Szakács Sára brácsás társaságában. A zene mindig jól jön, ha már túlvagyunk a szavakkal megfogalmazhatón.
A másik jól sikerült találmány a díszlet, Horesnyi Balázs munkája. Zárt tér, hodály, törött ablakok, elvásott ajtók. A színpad baloldalán rozsdás fémes öltözőszekrények sorakoznak, titkos kijáratok. Kiválóan hasznosíthatóak; a szereplők itt elhagyhatják a játékteret, kellékeket vehetnek magukhoz, átöltözhetnek. A kezdeti diákegyenruhák lassan lecserélődnek, kinek-kinek az egyéniségére szabott, a foglalkozásához illő jelmezt juttat Pilinyi Márta tervező. Pontos történeti rendben érkezik sarló-kalapácsos lepel, horogkeresztes zászló – ugyanannak a textilnek színe és visszája –, piros nyakkendő, bőrkabát, mikor mi kell. Van, hogy sötét zsákok ereszkednek alá a magasból, és ezek szétverése után egyszer csak előttünk hever halomban minden, ami tömeggyilkosságok után szokott: cipők, ruhák, személyes tárgyak személytelenné vált kupaca. Hátborzongatóan erős gesztus az előadásban a halál: akinek kitelt az ideje ezen a földön és ebben a játékban, meszet önt magára.
A mi osztályunk (fotó: Éder Vera)
A mi osztályunk tíz jó színész pontos, fegyelmezett, összehangolt munkáját követeli. Bizonyos veszélyeket rejt magában, hogy a miskolci előadásba szünetet iktattak – eddig mindig egy részben játszották nálunk a drámát –, de kibírja a produkció, nem esik le, fenntartják a színészek. Simon Zoltán 42 foggal mosolygó gyerek-Rysiekjétől kezdve Nádasy Erika nem gyors felfogású Zocháján és Máhr Ági kicsi, védekező testtartású Rachelkáján át Gáspár Tibor reszketegen őszintétlen Heniekjéig és Görög László szépen elfogyó meggyőződésű Zygmuntjáig. És mind a többiek. Erősek a színészek és tudják, mit csinálnak.
(2016. január 31.)
A mi osztályunk adatlapja itt olvasható.
