Anekdotikusság, stilizáltság és dokumentatív-szociografikus jelleg keveredik, olykor kifejezetten izgalmasan.
Ki ne emlékezne Hofi Géza zseniális Rózsa Sándor (pontosabban Rözsa Söndör) paródiájára? Habár a k2 betyárkirály-története nem paródia (ha van is humora), mégis némiképp hasonló eszközökkel él: a redukálással és túlzásokkal operálva deheroizál. Miközben mindkét adaptáció akarva-akaratlanul újabb legendát teremt maga is, immár másfajta előjellel.
Mert mindkettő elbánik a mítosszal: egyik a mindent leleplező és kifordító humor tetőfokára juttatja, másik a humort is felhasználva tarantinósra festi. A k2 Sömmi.-jében oly természetes az erőszak, mint erjedő gyümölcsön a muslinca, vagy Tarantino filmjében a levágott ujj. A gyakori és durva agresszió mellett a frappáns, köznapi dialógusok, valamint a trágár beszéd is Tarantinót idézi.
Sömmi. (fotók: Mészáros Csaba)
A deheroizálás pedig felettébb jól áll a k2 csapatának. A mítoszátírásnak pedig ők állnak jól. Most kifejezetten kapóra jön, hogy valamiféle civilséget mindig magukkal visznek a színre. (Nota bene színészileg is megállják a helyüket.)
Hús-vér magyar sorstörténetet, easternre hangolt betyárregényt ígérnek képregényes formában, a színészek által létrehozott élőzenével. És mindezt meg is kapjuk. A Cserna-Szabó András 2015-ös regényéből készült színpadi adaptációban az epizódok laza egymásutánisága képregényszerűen jelenik meg a fények, a testek mozgása és az ízes pusztai nyelv összjátékában. Amely összjáték (a fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányon végzett) Hegymegi Máté rendezésének köszönhető, aki képzőművészeti szinten rakosgatja s mozgatja a testeket a térben, miközben játéklehetőséget is bőven hagy színészeinek. Az egymásnak feszülő és egymáson egyensúlyozó testek érzékletesen fejezik ki az emberi sorsok közösségét a semmi közepén.
Fekete Anna a minimalista színpadképével komplett pusztaságot teremt. A sömmivel manipulál ő is - mindent beborító fehér takarásokkal sömmire redukálja a teret, melynek sivárságát a középtájt feketén ágaskodó gémeskúttal csak még inkább kiemeli. A magyar ugar egy pillanat alatt teremtődik meg ezek, valamint a színek, délibábos árnyékok és betyárok által.
Horváth Szabolcs és Boros Anna
A „gémeskút” nem pusztán ellenpont és gyönyörűségesen mutat, de mászhatóságával, kibillenthetőségével vészterhesen mozgást is hoz e pállott, az időnkénti akciók ellenére is tespedt világba, mindamellett a két világ határán való egyensúlyozás érzékletes szimbóluma.
A gémeskúton kívül azonban rendre ágaskodik más is. Az a bizonyos „rózsás végű bot”. Így a brutalitás végeláthatatlan ábrázolása mellett mindegyre numerákat is látunk. A regény és színpadi változata nyersen szókimondó, ám szókimondása a „rózsás bot” ténykedésére, valamint a brutalitás bemutatására terjed csupán ki. Sem a bujdosást s pusztai életet kísérő nyomor, sem az életüket meghatározó társadalmi igazságtalanságok nem kerülnek szókimondásra. Csak az ösztönök és sivárság gerjesztette kegyetlenség halmozódik unos-untig. (Az előadás érdeme, hogy mindig a jóízlés határán belül marad, ízesen, ha kell, humorral s öniróniával ábrázol.) A részvét nélkül, rezignáltan sorjázott és anekdotikusan előadott erőszak-epizódok, a szándékoltan túlzásba vitt agresszió láttán szörnyedve, ítélkezőn vagy fásultan ízlelhetjük mi is a kegyetlenség ízét. Nem is igen történik más. Így idővel már-már közömbössé válunk az ábrázolt aktusok és a borzalmak iránt.
Ám mikor már épp kezdene monomániásan önismétlővé és cél nélkülivé lenni az előadás, éreztetik meg újból a magyar sömmi hatalmát. Mely lehúz, altat, befed. És mutatja, a puszta milyen Rózsát terem.
Boros Anna és Domokos Zsolt
A Robin Hoodként induló ünnepelt betyárvezér a szemünk előtt mámorosodik meg és veszti el önkontrollját egyre növekvő hatalmától. Az igazságszolgáltatásból mindinkább terror lesz. Akit eleinte még szántunk sorsa miatt, apránként szörnyeteggé válik. De miért is csodálkoznánk? Természetes, hogy a sivár tájon, kegyetlenségen nevelkedett s szocializálódott ember anyanyelvi szinten beszéli az agressziót. A gyerekkori traumák és a mindent körülvevő sömmi kitermeli az embertelenséget. Épp, mint ahogy Móricz is mutatta.
Anekdotikusság, stilizáltság és dokumentatív-szociografikus jelleg keveredik, olykor kifejezetten izgalmasan. Az életképszerű jelenetek, a tanyavilág archaikus népi humora, szófordulatai, babonái, a beszédmód jellemzés eszközeként való használata is mind Móricz-novellákkal rokonítja a Sömmi.-t. Ám míg Móricz a szájhagyományban népmesei hősként tovább élő Rózsa Sándort elevenítette meg regényében legendás vezérként, most Rózsa Sándor történetét mintha a Barbárok egy változataként látnánk viszont.
Horváth Szabolcs remekül hozza a XIX. századi celebet, akiről annyi legendát suttognak. Olyan hősalkat ő, aki képes megfosztani hősét a heroikusságtól. A fokozatos morális leépülést úgy érzékelteti, hogy az egyszerre fáj is, taszít is.
A történetmesélő cimboráját, Veszelka Imrét alakító Domokos Zsolt ellenállhatatlan csiklandó erővel csal gyakorta mosolyt az arcra. Borsányi Dániel, Viktor Balázs és Mészáros Martin mindnyájan egy-egy színnel gazdagítják az előadást. A nő három alakban jelenik meg: Boros Anna a mindennapi, kézzel fogható asszonyiság, Erdélyi Adrienn a tiszta ártatlanság, az elérhetetlen idea, Piti Emőke a bűbájos, démoni kísértő képében jelenik meg.
A Sömmi. a mítoszgyártás, valamint túlhajtottságával az erőszakot természetesnek vevő kultúracsinálás leleplező kritikája. Ez most egy erős formavilágú előadásban szólal meg. A k2 csapata pedig bizonyítja, otthonosan mozog síkságon és mozgásszínházi terepen is.
(2017. február. 23.)
A Sömmi. adatlapja itt olvasható.
