Lukas cipővel, feslett felöltővel és zálogjeggyel teli zsebbel nyílik a művészet míves kapuja, mert mi más adhatná a filozófiához az alaphangot, mint a korgó gyomor? A jóllakott ember nem több a jóllakott embernél, ellentétben az éhessel! A „tragikus sorsú” jelző nem csak a bulvárlapok címoldalán, hanem az irodalomkönyvek életrajz szekciójában is jól mutat, és a Katona József Színház Éhség című előadása ezt a józsefattilás életutat hivatott ábrázolni, valamilyen lenyomatot adva a napról napra élés természetrajzáról.
Knut Hamsun norvég szerző regénye ugyanis nem kifejezetten a művészetről szól (bármennyire is író a főhőse), hanem a testi és lelki szegénységről, az elesettségről és a magányról. Petersen újságíró, de meghasonlott magával és szerepével, delíriumos művészképébe belebolondulva nem képes racionális döntéseket hozni, és az önként választott nyomorban a mindennél többre tartott erkölcsi tartása is meginog, amelynek következtében szinte minden kapcsolatát elveszíti a külvilággal, és nem csak saját tehetségét, hanem jótevőit sem képes többé felismerni. Útja során, amelyet hazug barátok, lelketlen trógerek és keményszívű, de még emberi érzésekre nyomokban képes figurák kereszteznek, túlkapacitált öntudattal teli valakiből válik effektív senkivé és semmivé.
A nyomor mindig aktuális téma, és ennek jegyében Ascher Tamás nem is kíván erőltetett aktualizálással élni, mindössze egy deformációs folyamat szűk keresztmetszetét vázolja fel. A félreértett művészképből a borderline szindróma tünetein át a skizoid állapotig eljutó főhős azonban nem bizonyul két és fél óráig permanensmód izgalmas karakternek, amely egy ilyen egypilléres darabra hatványozottan nyomja rá a billogot. Petersen szerepében ugyanis Hajduk Károly általában nem tud az egyes pszichológiai stációknak dimenziókat kölcsönözni, még ha a karakterét egyébként képes is megtölteni valódi sorssal és tartalommal. Ebből következően az előadás gyakran ismétli önmagát, főhősünk többnyire egyhelyben toporog, amely toporgásban hol a megható, hol a bicskanyitogató vonások domborodnak ki jobban. Ascher Tamás rendezése bár stilizált térben és időben játszódik, végig megtartva a kissé szürreális hangulatot, az előadás nem mutat túl sokkal önmagán, és megmarad Petersen egyedi történetének lenni, végén egy nagy „felkiáltójellel”, amelyről nem tudni, hogy a szegénység, az ún. társadalom, netán az önsorsrontás rajzolta-e oda.
Az előadás nem ad választ arra, hogy egészen pontosan mi okán, és miért pont most nyúltak hozzá az alkotók, hiszen nem szól igazán sem a szegénységről (hiszen nincs szó transzparens történetről), sem a művészetről (hiszen az sem derül ki pontosan, hogy mennyire tehetséges Petersen), sem a körülöttünk lévő világról (hiszen Petersenen keresztül látunk mindenkit), ellenben látunk egy lelki nyomorékokkal teli várost, valamint egy életképtelen, tehetetlen férfit.
A némileg monoton alaphangulatot azonban rendre feldobja néhány epizodista, akik közül mindenek előtt Keresztes Tamás és Mészáros Béla emelkedik ki, előbbi többnyire a groteszk nagyvárosi szolgák több aspektusból való megformálásával, utóbbi a paródia elemeinek stílusos használatával, de ugyancsak hibátlan Fullajtár Andrea, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc és Tenki Réka egy-egy rövidke megjelenése is.
Ami talán a legfájóbb pontja az előadásnak, hogy nem sikerült ezt a zord, félelmetes és kegyetlen világot jól ütemezett humorral kibélelni. Csak a levegőben lóg a pengeéles groteszk, de ezen az estén nem kezd el vágni.