„Mindketten képkereskedők vagyunk, nézem ezt a képet, ahol egy görnyedt nő ül egy széken, az a címe, hogy Bánat, és egyikünk sem tudná megmondani, hogy miért nem jó.” És itt a kulcs: miért? Ugyanis, amire nem találunk első blikkre választ, azt hajlamosak vagyunk félredobni, nem foglalkozni vele, és ilyenkor úgy teszünk a kérdőjel helyére pontot, hogy azzal a ponttal semmit nem zárunk le. Van Gogh életútja ennek a gondolkodásnak a szimbólumaként jelenik meg Simon Balázs rendezésében, aki megalkotta az első olyan előadást, ami önmagában tagadja meg az ítélkezést műve fölött, és mint ilyen, valóban egyedi élményt jelenthet.
Az Alkotást kényszer szüli, ami folyamatában semmiben sem különbözik a kubikolástól, vagy a cégvezetéstől, csak éppen sokkal több akadályba ütközik, a sznobizmustól egészen a megmondóemberekig, akiknek pénzben kifejezhető véleménye ítélőtáblaként szolgál emberek és a művészet fölött. A vélemény(de)formálók lépfenéje, hogy nem érdekeltek abban - és gyakran kompetenciájuk sincs ahhoz -, hogy az Újra felfigyeljenek, hiszen az Új, az rizikófaktor. A meglévő középszarban való tapicskolás oltalom, és ha valamit, akkor ezt ma minden percben érezhetjük a saját bőrünkön. De a darab nem aktuál(polit)izál, úgyhogy én sem teszem, minden esetre, nagyon is élő problémát boncolgat.
A rendezőt láthatóan egy gondolat inspirálta, és úgy tűnik, egy markáns, provokatív jelenetre alapozva kezdett neki a próbáknak. Ez a gondolat valahogy így hangozhatott: minden szubjektív, és a szubjektív véleményt nagyon is befolyásolja a trend, az oly sokszor megtagadott közvélemény, ami természetesen egyikünkre sem hat (ritka álszent mondat), mégis kollektív viszonyítási alapnak szolgál, és ebben a közegben csak újat mondani lehet, forradalmit tenni nem, legyen szó művészetről, politikáról, vagy bármilyen munkahelyről. Ezzel én csak egyet érteni tudok, de sajnos eközben kicsit elfelejtette megrendezni a számára kevésbé izgató részeket, a színészek a félcsőmetszet szerű díszletben (díszlet: Izsák Lili) néha kissé tehetetlenül lézengtek, a karakterekkel még lett volna mit dolgozni, és az egyes jeleneteknek illett volna rendes ívet bejárniuk.
Az előző mondat „miértekkel” valahogy így hangzik: a félcső túl markáns eszköznek bizonyult, így nem nagyon jutott hely másnak a színpadon, ráadásul gyakran csak akadályozta a mozgást; Kovács Krisztián Van Gogh-ja sokszor nem tud mit kezdeni a karakterével, mintha nem tudná, hogy őrültet, skizofrént, vagy fanatikust kell-e játszania, Sárosdi Lilla, aki a szereplők közül leginkább megérezte-értette, miről is van itt szó, bár koncepciózus kontrasztot teremt a közönséges kurva és a szende háziasszony szerepek között, ez a kontraszt esetenként kontrollálatlanságba és túljátszásba torkollik. A jelenetívek hiánya gyakran kizárja, hogy a szövegben lévő humor megjelenhessen és a karaktervezetés hozzásimulhasson, hogy egymást segítve mozoghassanak a szereplők. Az est legkiegyensúlyozottabb teljesítménye Egyed Attiláé, aki pontosan megfesti a felszín dicsfénye mögött rejtőző elesett lelket, aki a zseni fényéből táplálkozva bírja csak ki a körülötte lévő posvány sivárságot, de Horváth Sebestyén Sándor is élvezhetően adja a látszat bigott és nyámnyila testvért, bár a testvéri szeretet egyetlen pillanatra sem volt érezhető a színpadon.
A fenti sorok zárószavaként muszáj hozzátennem mindehhez, hogy: szerintem. Az előadás teljes erejéből ezért a szóért harcol, mert ez minden értékítéletnél a legfőbb szempont, hiszen ízlések és behatások mentén nyilatkozunk dolgokról, aminek „csak” alapja az objektív tudás. Én nem láttam meg Simon Balázsban a zsenit, és vannak is érveim rá, de ezek nem fellebbezhetetlenek szentenciák. Muszáj fellebbezni! Különben soha nem jutunk egyről a kettőre.
