„Az egyik fél fél, a másik nem egész / így az egész is fél, és a feleknek nehéz. / De boldog, hogy fél, mert így már félig egész, / de rettegve fél, mert ez egészen kevés.” Két ember, akik tökéletes ellentétei egymásnak, teljesen más családi háttérrel rendelkeznek, életútjuk, érdeklődési körük, értékrendjük, jellemük, ízlésük különbözőbb már nem is nagyon lehetne. Életük azonban egy ponton mégiscsak összefonódik: mindketten elmegyógyintézetben voltak, de kiengedték őket, és kaptak egy esélyt arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A József Attila Színház előadása megmutatja nekünk, hogy a hétköznapi, „normálisnak” mondott emberekétől nem is annyira térnek el a „bolond” jelzővel illetett emberek problémái, érzései, reakciói.
Hiszen ők is, ahogy beköltöznek első saját lakásukba, rögtön otthonossá akarják alakítani (bár Elling narancssárgára, Kjell Bjarne pedig ribizliszínűre szeretné festeni a falakat), végül berendezik ugyanúgy, ahogy az intézeti szobájuk volt – akárcsak a „normális” emberek, akik úgyszintén nehezen viselik a változást, ragaszkodnak a tulajdonaikhoz. Ugyanúgy küzdenek szerelmi problémákkal, ugyanúgy nehezen állítanak fel fontossági sorrendet, ugyanúgy önbizalomhiányosak, ugyanúgy megbámulnak egy jó nőt, szeretik a pizzát, van macskájuk, olvasnak újságot, felhívják a szextelefont, káromkodnak, bevásárolnak, kitakarítanak, félnek, szeretnek, haragszanak – és ugyanúgy bizalmukba fogadnak arra érdemes embereket, csak talán érzelmeik sokkal felfokozottabbak, nehezebben rejtik el őket.
Elling és Kjell Bjarne nem véletlenül találnak egymásra az intézetben, mert annak ellenére, hogy ellentétek, tökéletesen kiegészítik egymást. Elling imádott édesanyjával lakott, míg ő el nem távozott az élők sorából, és azért került az intézetbe, mert nem tudta feldolgozni elvesztésének traumáját. Kjell Bjarnét édesanyja és nevelőapja bántalmazta kisgyermekkorában, ezzel olyan lelki sebeket okozva neki, amiket nem tudott kiheverni, és ő is intézetbe került. Gunn, az ápolónő vállalta a feladatot, hogy felkészíti őket a társadalomba való visszatérésre. Ellinget leszoktatja a hazudozásról, Kjell Bjarnét pedig felelősségtudatra neveli. Mikor már úgy véli, hogy a két férfi együtt, egymást segítve megállja a helyét a nagyvilágban, megkapják lakásukat, és felvigyázójukon, Frankon kívül (aki később barátjukká válik) már csak magukra számíthatnak. Megtanulják használni a telefont, gondoskodni magukról, és szépen lassan elkezdenek eljárkálni otthonról. Kjell Bjarne így talál rá és szeret bele Reidun Nordslettenbe, a szépséges terhes nőbe, aki részegen fekszik a lépcsőházukban, Elling pedig így döbben rá tehetségére.
Schnell Ádám toporzékoló, fontolva haladó, zárkózott Ellingje tökéletesen eléri célját: végig odafigyelünk személyiségére, mert várjuk, hogy végre megnyíljon. Remekül át tudja adni a mindennapi élettől elzárt, megnyílni vágyó, de felfokozott félelemérzettel rendelkező, szorongó, magányos férfit, akinek a barátság mindennél többet ér. Besenczi Árpád Kjell Bjarne szerepébe bújva érzékletesen tárja elénk a traumákkal teli, mégis Ellingnél is jobban élni és beilleszkedni vágyó férfit, aki nem fél beleszeretni egy terhes, alkoholista nőbe és kitartani mellette, illetve aki nem helyezi új családját barátja elé, mert tudja, hogy ő volt mellette, és hogy nélküle soha nem sikerült volna. Pártfogójuk és egyben legnagyobb szurkolójuk, a jóságos, gondoskodó, Frank (Dányi Krisztián) segítségével döbbenhetünk rá arra, hogy a „bolondjaink” problémái semmivel sem súlyosabbak, mint a sajátjaink (kedvese elhagyja őt, mert rádöbben, hogy a nőket szereti). A jót akaró, segítőkész ápolót és a kissé felelőtlen, ámbár szerető nőt egy személyben megtestesítő Timkó Eszter mindkét szerepet hitelesen mutatja. A felszolgálónőt játszó Szirmai Melinda bár nem sok szerephez jut, azt igen kifejezően alakítja. A színészek hibátlanul dolgoznak együtt, érezhető közöttük az összhang.
A rendező, Sztarenki Pál ötleteitől válik kerek egésszé és bravúrossá az előadás. Megoldotta ugyanis, dramaturgja, Szokolai Brigitta segítségével, hogy Elling belső monológjai, illetve az előzmények is belekerülhessenek az előadásba. Találó zenéket válogatott a történet bizonyos részeinek hangsúlyozásához, s bár kevés díszlettel dolgozott, amiket jóformán nem is mozgatnak az előadás során, mégis sikerült több helyszínt színpadra állítania.
A két férfi előtt szépen lassan megnyílik a világ, annak minden szépségével és ocsmányságával. Fokozatosan, kis dózisokban kapnak hideget és meleget. Viccesen hangzik, de ha jobban átgondoljuk, mi, „normális” emberek sok mindenben példát vehetnénk róluk, mert ők végig kitartanak egymás mellett, bármelyikük bármekkora butaságot is csinál, soha, egy pillanatig sem kételkednek abban, hogy amit igazán akarnak, az sikerülhet. Hát nem ez a normális? ► (se)
