Generációk egymás mellett beszéléséről, kiüresedett világról, az emberek elállatiasodásáról, az ösztönök felülkerekedéséről akar beszélni Csiszár Imre az Ericsson Stúdióban, Harold Pinter Hazatérés című drámája kapcsán, ami így, elsőre, önmagában eléggé közhelyesen hangzik. Sajnos másodikra vagy harmadikra sem lesz ez a helyzet jobb, a frázisok csak önmaguk maradnak. Így nem marad más hátra, mint hátradőlni, és Tordy Géza jutalomjátékát nézni.
Merthogy Tordy a beszottyadt, szenilis surmó papa, Max szerepében tényleg nagyot alakít. Átmenet nélkül ordít, toporzékol, majd ellágyultan kedveskedő – hol belenyugszik az idő múlásába, hol megerőszakolja azt; mindent önmaga köré szervez, ellentmondásait a lehető legtermészetesebb módon nyilatkoztatja ki. Hazug világot épít hazug gyermekeinek, akikbe beleplántálja a velőigromlottság minden attribútumát, betyárbecsületnek nevezett sunyiság, az erősebb kutya baszik elvének mindenek felett való betartása, minden nő kurva, az érzelmek röhejesek stb. Az atyai nevelés alaposságából nincs kitörés, csak szórványos próbálkozások. A legkisebb srác, a tapló bokszoló Joey (Dolmány Attila alakítja, egyáltalán nem bokszoló testalkata árulkodó, nézése és artikulálatlan beszéde a legfontosabb eszközei) a legbefolyásolhatóbb, rajta a legnyilvánvalóbbak az intenciók. A másik fiú, Lenny (Varga Zoltán sűrű hirtelen hangulatváltozásokkal jellemzi) – akinek a foglalkozása rejtve marad, egészen a végéig – kettős személyiség, látszólag meghaladná apját, de valójában az ő alkatába itta bele magát legmélyebben a nevelési elv. Van még Maxnak az öccse, Sam (Újréti László tétova és érzékeny figurát dolgoz ki), az egyetlen, akinek „rendes” polgári foglalkozása van, de ez inkább lenéznivaló, mint ünneplendő ebben a környezetben, csüng Max háztartásának köldökzsinórján, félig kilógva onnan, de azt el nem hagyva. Ez a kvartett éldegél négy fal között, ordítozások közepette, folytonosan veszekedve. A történet lényege, hogy ebbe az idillbe érkezik meg a hat évvel ezelőtt a családi körből „kiugrott” testvér, Teddy (Kerekes József eleve elrendeltetettként kezeli az itt zajló szörnyűségeket), feleségével együtt, hogy ő pillanatok alatt idomuljék az itteni szabályokhoz, s végül Teddy egyedül térjen meg három közös gyermekükhöz, mivel neje, Ruth (Nagy Enikő rejtélyes megfoghatatlansággal skizoid személyiséget formáz, jelentős erotikus kisugárzást kölcsönözve az asszonynak) a továbbiakban a család megélhetési forrásaként, teste áruba, illetve a család szolgálatába bocsátásával kívánja tölteni életét.
Valami olyasmi lenne ebből az üzenet, hogy nem lehet kiugrani a végzetes rendszerből, sőt aki nincs benne, az is könnyen beleszippantódik, van a romlottságnak egyfajta olyan bája, ami vonzó, és bizony le lehet úgy élni az életet, hogy az intellektus totálisan elsorvadjék. Csakhogy az előadás ezt a semmiképpen nem realista, hanem akár példabeszédként, akár abszurdként értelmezhető (erre a szórólap külön kitér: az írói intenciókból adódóan vetették el az abszurd megközelítést) drámát véresen realista közegben, sokszor bohózati attitűddel kezeli. Teljesen érthető, hogy a rendező azt akarja mondani (brrrr), hogy ez bárhol, bármikor, meg általánosítás, meg ilyesmi, csak az a baj, hogy nem működik. Decens közöny váltakozik a történet szülte szituációkból adódó meglepetéssel, se valós párhuzam, se ráébredés, se katarzis, se beteljesülés, semmi nem merül föl sem közben, sem a végén. Mindössze túl vagyunk rajta. A „kegyetlen játszma” és a felvetett kérdések sajnos csak a színpadon érvényesek, a nézőtérig már nem jutnak el. ► (ugr)
