Vodkával, vermuttal és gépolajjal átitatott delíriumos létballada a Stúdió „K” Hű, de messze van Petuski! című előadása, amelynek edzett, hithű és kizökkenthetetlen alkoholistája lágy humorral feszegeti konyhafilozófiai létkérdéseit, miközben lepereg előtte életének néhány kulcsmozzanata. Mert inni nem kell, ellenben lehet, de ha már, akkor csináljuk határozottan és elvszerűen.
Venyicska a Szovjetunió szülötte (mára már végstádiumú alkoholista), aki korán elhatározta, hogy életét merevrészegségben fogja leélni, ám most mégis Petuskiba indul Moszkvából, szerető gyermekéhez és angyalképű asszonyához, hogy hátralévő életét a mennyei boldogság paradicsomi állapotában élje le. Igaz, ezt mindennap elhatározza, de mégis Moszkva valamelyik kapualjában, és nem magasztalt kedvese mellett éri a felkavart gyomrú hajnal. Nem titok persze: sem szerető család, sem semmilyen kedves nincs sem Petuskiban, sem máshol, ellenben fel-feltoluló emlékek, azok vannak, és emlékekben élni bár nem éppen progresszív, kétségtelenül kényelmes és kellemes dolog, hiszen az idő távlatából a negatív élmények relativitása is rózsaszín árnyalathoz juthat, csak nagyon kell akarni.
Venyegyikt Jerofejev regényének színpadi változata (Tamási Zoltán munkája) az édesbús nagyotmondást sem kerüli, de nem is sulykolja azt. A közhelyszerű „Hová is utazunk mi emberek?” narratívára felfűzött történet nem csap át vallásos absztcinenciahirdetésbe, és nem is tör pálcát az élet értelmetlenségét vegyi anyagokkal elnyomó embertársaink felett sem. Egy döntést látunk, ami bár elvszerűnek mutatkozik, s teljes világképet ad „felhasználójának”, a Petuski-metafora pontosan jelzi, hogy az életünkön szerénykedő kicsiny lyukak közelebbről nézve feketelyukakká válhatnak, amiben könnyű végzetesen el is veszni.
Tamási Zoltán Venyicska szerepében szerény, idült alkoholistát játszik, aki pontosan tisztában van azzal, hogy mit csinál (lévén egyáltalán nem buta, sőt művelt embernek tűnik), csak azzal nem, hogy miért csinálja. Karaktere végig szánalmat (és nem megvetést!) keltő, jól szerkesztett játékából fel-feltűnik az alkoholban meglévő humor néhány kövér cseppje is. Kakasy Dóra és Hommonnai Katalin asszisztensi feladatokat látnak el a kalauzok, barátok, szerelmek, angyalkák szerepében.
A végig humorral ellensúlyozott pesszimizmus halk teherként nehezedik a távozó közönség lelkére, de nem nyomja azt agyon. Bár egy célállomást lehet, hogy kénytelenek leszünk választani, csak kérdés, hogy tudunk-e azért tenni, hogy ne egy híd alatt eszméljünk fel, ing és alsógatya nélkül.