Adott egy család, egy halott apával, egy alkoholista, számító fiúval, annak ideggyenge, törtető ex-feleségével, egy síró-picsogó, sokgyerekes, álszent lánnyal, egy hazudni képtelen házvezetőnővel és egy gyászoló, idősödő özveggyel. A fiatalok a pénzre hajtanak, az özvegy szeretne többet megtudni életében hallgatag, visszahúzódó férjéről. És hogy mindebből mi sül ki?
A leleményes gyerekek kitalálják, hogy egy pszichológussal zavarodott elméjűnek nyilváníttatják anyjukat, beutaltatják egy otthonba és eladják óriási házát, majd elosztják a zsákmányt. Persze tudják, hogy az özvegyet soha nem fogják tudni rávenni, hogy magától orvoshoz menjen, ezért megpróbálják saját házában tőrbe csalni. Az özvegy sejti, hogy miben mesterkednek gyermekei, hiszen bőven ad okot rá, hogy feltételezzék róla az elmezavarodottságot. Férje hamvainak urnáját ellopja a temetésről, kihelyezi a kandalló fölé, és beszélget vele. Mindez számára teljesen természetes, mert eddig is beszélt hozzá, ő pedig nem nagyon szólt, és mert nem tudja elképzelni, hogy lelke hova került, ha nem a pokolba és nem is a mennybe. A történet során fény derül mélyen elásott titkokra: kiderül, hogy férje naplót írt, illetve az is, hogy kit vagy mit takar a naplóban gyakran emlegetett G. M. monogram. Az özvegy is felteszi kérdéseit, sőt: meggyónja titkait az urnában lévő marok hamunak. Hogy sikerül-e a gyerekeknek otthonba dugniuk anyjukat, hogy hogyan köt barátságot a házvezetőnő és az özvegy, hogy mi váltja ki a félreértéseket és a humort, illetve hogy tud-e még új életet kezdeni egy hetvenhez közeledő asszony, azaz, hogy happy enddel végződik-e a történet, az maradjon az előadás meggyónni valója.
A színészek játékára nem nagyon lehet kifogásunk. Zavartalanul mozognak a kis színpadon, még akkor is, ha mind a heten a színen vannak. Tímár Éva természetessége maximálisan passzol az özvegy magabiztosságához, ahhoz, hogy gyermekei egy pillanatig sem tudják elhitetni vele, hogy megzavarodott. Egri Kati kifejező arcmimikájával, hangszíneivel változásaiban képes megjeleníteni a házvezetőnő érzelmeit a család iránt. Varga Klári, vékony, magas testalkatával, hosszú végtagjaival és grimaszaival hitelessé tudja tenni a számító, kegyetlen, zsarnoki nőt, a fiú volt feleségét. Lengyel Tamás beszédes, görnyedt testtartásával, dülöngélő mozgásával személyesíti meg a kisiklott életű, tutyi-mutyi, alkoholista fiút és volt férjet. Nagy Adrienn két copfba kötött haja és állandó sírdogálása megrajzolja az idegesítő és úgyszintén kisiklott életű, zavarodott, ötgyermekes anya és a lány személyiségét. Az pedig, hogy kit testesít meg a síruhába öltöztetett, semmit sem értő Mesterházy Gyula és az elegáns öltönyben megjelenő, ugyancsak semmit sem értő Cs. Németh Lajos, és hogyan lesznek ők ketten a megoldás alappillérei, az megint csak derüljön ki a néző számára az előadásból.
Márton András rendező produkciója mindössze egy helyszínen játszódik, a ház nappalijában, amiből több megjelenítetlen tér is nyílik. Az itt zajló eseményeket a szereplők elmondásából tudhatjuk meg. Az előadás humora a jó jellem- és helyzetkomikum-kihasználásban rejlik, ami egyensúlyban van a súlyosabb történésekkel. Székely László díszletében és Ruttka Andrea jelmezeiben nincsen semmi különleges, a szereplők társadalmi helyzetét támasztják alá.
Az előadásban felmerül a halál kérdése, és hogy sok év együttélés és egymás mellett elélés után lehet-e még új életet kezdeni? Rákérdezhetnénk arra is, hogy egy jó családban, hogy idegenedhetnek el így a gyerekek a szüleiktől és egymástól, és hogyan juthatnak el addig, hogy anyjukat úgy kezeljék, mint egy mozgatható tárgyat? Csak az a baj, hogy mindezekre nincs esélyünk rákérdezni, mert minden cselekményszál el van varrva, aminek következtében nincs lehetőségünk a továbbgondolásra, inkább csak egy átértelmezésre, elvonatkoztatva az előadástól.