És itt éppen valami ilyesmi történik: a férj, Yona egy éjszaka arra riad fel, hogy értelmetlen az élete, eluralkodik rajta a nihil, visszatérnek a vágyai, kívülről szemlélve önmagát rájön, hogy élete csak úgy elmúlik, és senki nem fog rá emlékezni.
Kern András Yona szerepében hatalmas átéléssel veti bele magát a játékba, mozdulatai következetesek, minden gesztusa a szerepből fakad. Egy kenyere javát már megevő férfit alakít, aki bizonytalanságában, kétségeiben nem képes döntést hozni. Utóléri egy régi kérdés, amiben ténylegesen nem volt képes választani. Kern András játéka egyszerre tükrözi a döntésképtelen, kényszerű múltat, a sérülékeny jelent, és a nem létező jövőt. Mi van, ha rosszul döntöttem, ha többet is tehettem volna, ha hátat fordítottam valaminek, gyáva mód a biztos jövőbe menekültem - ez Yona titka és kérdése, és ezt éli végig Kern, rendkívül természetes, hiteles módon- Kútvölgyi Erzsébet Levivája, pedig tökéletes partner ebben. A visszafogó erőt, mint egyfajta gonosz lényt testesít meg, de nem lehet az ő számlájára írni a történteket. Ő már elfogadta a sorsát, régen felfogta, hogy neki már nem terem sok babér, és inkább egy elképzelt jövőbe menekült. Kútvölgyi Erzsébetre erősen hat Kern András játéka, megpróbálja támogatni párját, folyamatosan reflektálva annak kétségeire. A kisebb hibáktól pedig, az előadás összességét nézve, eltekinthetünk – a szereplők sokszor túloznak, néhol nagyon tragikusak, pillanatokra kiszakadnak a szerepükből, de ettől eltekintve mondható, hogy összhangban, pontosan mutatják be a házaspár életét.
Rajhona Ádám Gunkelje – a család barátja -, érzékeltetve, hogy az élet annyira nem savanyú, feloldozást hoz az előadásba. Egyszerre sajnálatra méltó és idegesítő karakter, elesett, szerencsétlen, magányos, de ugyanakkor komikus figura. Mondataival ráébreszti őket arra, hogy valójában milyen szerencsések, de ez pusztán irigységből fakad, hiszen neki nem adatott meg, hogy megtalálja élete párját. De vajon Yona és Leviva egymásnak valóak? Vagy csak az élettől és önmaguktól való félelem a közös bennük, amivel egymásra hagyatkozva igyekeznek nem foglalkozni?
Székely László díszlete rendkívül üresnek hat. Egy tipikus, hétköznapi szobát épített fel, amely ugyanakkor tökéletesen ellátja a funkcióját, hiszen megfelelő teret biztosít a színészek játékának, akik képesek azt tartalommal megtölteni. A tárgyak pedig alkalmazkodnak ehhez, egy kiüresedett életet sugározva. Rendkívül erős a fényjáték, mely sokszor értelmez – gondolok itt a felvillanó gyertyákra, mint elmúlt remények. Mindezek ellenére Ilan Eldad, a rendező mégsem végzett alapos munkát. Sok szituációból egy átgondoltabb rendezéssel többet ki lehetett volna hozni, de mivel a színészek erősen, és pontosan adják át a gondolatot, amit teljesen letisztáztak, és stabil lábakon áll, az előadás kerekké válik.
A félt jövő pedig bekövetkezik. Yona márpedig értéktelen, üres életet élve múlik el, és nevére senki nem fog emlékezni. Levivával való kommunikációja csődöt mond, mindketten a saját igazukról próbálják meggyőzni a másikat, annak szavaival nem foglalkozva. Életükben nincs semmi szimbolikus távolságtartó elem, rendkívül hétköznapiak – ki is mondják: olyanok, mint mások. Yona pedig ismét elfut a tényleges válaszok elől, hiszen Leviva meggyőzi (érdekes, hogy egy nem meghozott döntés, életünk végéig el tud minket kísérni, még ha nem is látjuk). Így viszont már nincs értelme az életének, mivel nem volt képes szembenézni magával, nem vállalta a gondolatait, lényét. Nagyon félt, ahogyan mindenki más, és elfutott, ahogyan kényelmes. Lehet, hogy tényleg ez volt a sorsa, és életünk-sorsunk szükségszerű és értelmetlen? Ez a helyes út?
___________________
Az írás a 2007. január 17-én, a Vígszínház Házi Színpadán játszott előadás alapján készült. A 2007/08-as évadtól az előadás a Pesti Színházba került. (Bemutató: 2007. október 7.)
