Az ember a házibuliba-járást tizenévesen kezdi. Nagy dolgok zajlanak egy ilyen házibulin – világmegváltó beszélgetések, sohasenkineknemmondhatodel-titkok felfedése, sebek gyógyítása és feltépése, sugárban hányás az erkélyről, éjfél után a résztvevők alkoholgőzös smárolásba hajló üvegezésbe, a merészebbek vetkőzőpókerbe kezdenek, és a nagy megfejtő srácok végre leimádkozzák a bugyit a legjobb csajról a spájzban, a meggybefőttek és körtekompótok jótékony homályában, hogy a legrosszabb pillanatban nyisson rájuk a buli tréfamestere, miközben szüntelen ordít a zene, amit csak a hajnali háromkor becsengető rendőrjárőr hatására húznak elviselhető hangerejűvé, amikor már úgyis mindegy, mert a hallucinációk elnyomják a dübörgést.
Hogy huszon- sőt harmincévesen miért rendez valaki efféle klasszikus házibulit lakásavató címén, az már érdekesebb kérdés: talán a tinédzserkor emlékeit idéznék föl a résztvevők? Talán ez a legolcsóbb lehetőség a mulatozásra, ünneplésre? A Fürdőszoba című előadás hősei (antihősei) számára ez a kikapcsolódási forma magától értetődő, s mintha a huszonéveik végén, harmincas éveik elején járó szereplők a mai napig nem tudtak volna kilépni a kamaszkorból. A buliból éppen a fürdőszobát látjuk, ahová el lehet bújni a többiek elől néhány percre, ezáltal persze központi hellyé emelődik; éppen nincs víz, így a különféle salakanyagok csak gyűlnek, gyűlnek, ahogyan a különböző konfliktusok is itt válnak egyre inkább tapinthatóvá: a gyerekének elvesztését feldolgozni nem tudó vendéglátó házaspár, a kenószámokat előre megálmodó, egymástól elhidegült férj és feleség, az idő múlását érző, ezért folytonos pasivadászatba menekülő lány, az AIDS-ről tudomást sem vevő bohémsrác összes gondja, baja itt összpontosul. Létező alakok, létező problémák, kiváló alaphelyzet.
Mégsem működik igazán: helyzetgyakorlatokat látunk, amely mégsem érik színházzá. Kétségtelen a színházszerűség, de nem alakul ki dráma, nem érezzük a ritmust. (Például van egy hosszú, kínos szünet, amikor nincs senki a fürdőszobában, de ezt a néző valóban úgy éli meg, hogy nem történik semmi, illetve amikor ötödször nézzük végig valamelyik szereplő pisilését némán, az sem köt le túlságosan.) A rendezők, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina nem tudták kívülről látni saját tragikus komédiájukat, és a szituációk mikrokörnyezetét nem tudják egésszé alkotni, az egyes epizódok külön-külön lekötnek egy ideig, ám nincs haladás, nincs megoldás. A színészek (Stefanovics Angéla, Végh Zsolt, Sipos Eszter, Felhőfi-Kiss László, Kaszás Ágnes, Valcz Péter és az író-rendezők) saját maguk figurájában maradnak, de azt nem tudják kiteljesíteni, egydimenziósak és ismeretlenek maradnak, így persze be fog ugrani egy-két real-life ismerősünk, de a lényeget nem tudjuk meg róluk. Mintha a színpadi mű helyett a szerzők egy filmforgatókönyvet állítanának színpadra, a megfelelő adaptációs munkafolyamat nélkül. Az egyórás előadás a fiatal felnőttek állapotáról mutat egy egyébként eléggé lehangoló képet, kisebb-nagyobb poénokkal. Ráadásul a Love Me Tender-es lezárás nem eredeti: Gothár Péter a Magyar szépség című 2002-es filmjét hasonló dramaturgiai megoldással fejezi be.
Mintha egyetlen fényképet látnánk jellemző figurákról jellemző helyzetben. A kép tulajdonképpen hiteles, és nem rossz kompozíció, de kontextus híján magányos és semmiképp sem teljes hírnök.
