A kezdet vége című előadás nem szól a világon semmi másról, mint hogy két féldebil férfi „házimunka” fedőnéven hogyan tud a lehető legkézenfekvőbb, de egyben a leglogikátlanabb cselekménysorozattal porig rombolni egy házat. Kár lenne ennél többet vagy mélyebbet keresni, hiszen: a suszter maradjon a kaptafánál. Ám mielőtt elfogultsággal vádolnánk az alkotókat, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nőknek sem megy hibátlanul a kaszálás, és a végén mindenki csuromvér és félrokkant lesz.
Nemi viszályaink egyik legszebbike a „háztartásbeli” eltartott és az elismert munkakörrel rendelkező eltartó között feszülő, kölcsönös lenézésen és némi megvetésen alapuló konfliktus. Seán O’Casey műve tételesen mutatja be, ahogy két főhőse, Darry Berrill és Barry Derrill a sztereotip női álláspont szerinti férfilogikát használva szép lassan katasztrófasújtotta övezetté alakítják a tanyát, és ehhez nem használnak mást, kizárólag olyasmit, ami egy átlagos lakásban rendelkezésre áll: borotva, borotvahab, edények, krumpli, vödör, szárító, petróleum, mirelitcsirke és egy üsző. (No jó, az utóbbi talán nem mindenhol alapfelszereltség.) Persze nehogy véletlenül amerikainak higgyük a történetet, az alkotók a neveken kívül mindent hungarizáltak, és a nyolcvanas évek buheraország-kellékeiből építették fel a játékteret.
Ezért, és a rendezésért is Kovács Dániel a felelős, aki ezt a mini apokalipszist kellemes bohózati formában rendezte meg, még akkor is, ha az előadás első felében ez inkább még csak ígéret, amely csak a másodikban valósul meg igazán. Ekkor viszont igazi zabolátlan blődséggé válik, bölcsen kerülve az erőltetett nagyotmondást és a szájbarágós tartalomszolgáltatást is, megmaradva a szórakoztatás más útjait kereső, kísérletező szerepkörben. Ebben az értelmezési tartományban pedig kifejezetten jól működik az előadás.
A háromszereplős produkció karakterei ugyanolyan parodisztikus igényűek, mint maga a cselekmény, így alapos és építkező színészi munkáról nem nagyon lehet beszélni; azonban az megállapítható, hogy a „durva” koncepciót legfinomabban Friedenthal Zoltánnak sikerült megteremtenie, aki jól ötvözte egy másodikos, kiközösített „anyakedvence” figurát egy jószándékú autista jellemvonásaival. Barátját, a ház urát Molnár Gusztáv alakítja, jóval kevésbé elegánsan. Nem sikerül az „agresszív kismalac” és az „elefánt a porcelánboltban” kombót szerethetővé, vagy legalább sajnálatra méltóvá tennie, de teszetoszasága a helyén van, brutális értelmi egyszerűsége pedig teljesen természetesen hat. Az egyedüli nő, akit Szamosi Zsófia alakít abban a néhány percben, amely jutott neki, egy házsártos és cinikus háziasszony, nem kevés vérrel a pucájában.
A nehéz kezdés ellenére végül is a maga tragikumában aranyos kis szösszenet elevenedik meg a színpadon, amelynek legnagyobb előnye, hogy nem akar sem másnak, sem többnek mutatkozni, mint ami, a megfogalmazott könnyed kis igazság pedig sokáig ott lebeghet lelki szemeink előtt, hogy alkalomadtán hozzávághassuk párunkhoz, mert „kaszálni” és „teregetni” bizony ekvivalens, de teljes mértékben felcserélhetetlen folyamat.