Vinnai András szellemességet, aktualitást és rengeteg lehetőséget magában hordozó szövege Gothár Péter körszínpadán a végítélet reménytelenségének és lehetetlenségének pillanatait váltogatja a csúsztatható plexifalakon, miközben furcsábbnál furcsább figurák hajtják a világot a széthullás felé, biblikus és antibiblikus képek turmixában. Ez a darálógép pedig önmarcangolásnak indul, már az elején.
Vinnai története és világa a kultikus Twin Peaks-sorozatot idézi. Csak itt nem FBI-ügynök, hanem orvos érkezik a városba, a gyilkost nem a közepén, hanem már az elején elkapják, azonban itt is a „ki a hős” kérdéskör feszíti sokáig a szövetet, ami szépen lassan téttelenné válik, közben pedig megjelenik rengeteg idióta, beszámíthatatlan figura, és egyre inkább a ki-kivel válna érdekessé. Itt indokolt a feltételes mód: David Lynch sorozatában tökéletesen működik az eltérő formai elemek megfelelő arányú találkozása (szappanopera-elemek, túlzó játékkal, szürreális zenével és képekkel vegyítve), itt azonban a hasonló elemek kioltják egymást. Túlzóan laza szöveg találkozik túlzó színészekkel és túlzó elemekkel, vagyis az előadás az elemeltséget emeli el.
Hiába Elek Ferenc gátlástalan és rendkívül közvetlen seriffje, hiába Kovács Lehel energikus, túlmozgásos, de szorongó Mitchelje, hiába Pelsőczy Réka ránézésre dominai kegyetlenséget mutató és kompenzáló igazgatónője, hiába Fekete Ernő direkt sejtelmessége, amelyet nem kevés iróniával fűszerez, valamint hiába próbál meg Hajduk Károly öniróniát sem sajnáló tragikus hőst alakítani, aki csupán puszta töketlenségének és elkeseredettségének köszönheti amúgy élhetetlen és zavart életét, nem tartanak sehová. Mindannyian önmagukban valósítják meg azt a fajta misztikummal átitatott, frusztrált abszurditást, amiért kiált az előadás, csak épp az erői nincsenek megszervezve. Ennek egyik legárulkodóbb jele Kocsis Gergely többszörös bakija. A színész hiába építi fel az agresszív, hatalommániás, de töketlen pancser biztonsági főnököt, koncentrálni már nem tud, nincs hová terelje az energiáit. De említhetném még Pálmai Anna és a webkamera találkozását, amely rendkívül öncélú jelenetté vált: a színésznő már minden romlottságot és szexualitást kijátszott, teljesen fölösleges azt egy élőben kivetített pucér testtel megismételni.
Herédi Mónika jelmezei kreatívan tükrözik a színészek által vázolt figurákat, miközben képesek az amúgy nem megszületett hangulatot idézni. Egy indítékaiban irracionális, szándék nélküli világ nyomai ezek, ahol mindenki kétségbeesetten kapaszkodik a légből kapott mondatok alapján felépített egzisztenciájába, miközben minden erejével annak lerombolásán munkálkodik. Itt senki sem normális, még a főhős, Jeff Dawson sem, egy genézist át nem élő világ bolondjai ők.
Az előadásnak pedig nagy szüksége lenne a hangulatra, a sodró tempóra, és rengeteg szellemes ötletre. Ehelyett csak egy keretes szerkezet marad, ami alapján szavazhatunk magunkban, hogy ez most végig diliház volt, vagy csak álom, vagy visszaemlékezés, vagy valóság. A tűzért kuncsorgó Jeff hatásvadász képe – egyértelmű, hogy senki nem fog tüzet adni, és nem az előadás hatása miatt, hanem mert Hajduk Károly nem is kéri igazán – egyértelmű felkiáltás: „Itt már meghalni sem lehet?!” Csak nincs mit felgyújtani, így pedig nem szívesen vállalná magára senki sem, hogy valakit a halálba segít, puszta hobbiból. Pedig mindannyian tudjuk, nyugodtan meg lehet halni.
