Ötvenegy évesen, az 1956-ot követő tízesztendős publikációs embargó alatt, éjszakáról éjszakára, gyakorlatilag az asztalfióknak írta Örkény István Macskajáték című kisregényét. Már nem kellett figyelembe vennie a kurzuselvárásokat, csak a maga saját értékmérőjét, így felszabadultan írhatott az öregedés félelmeiről, a megfeleléskényszerről, emberi kapcsolatokról és gondolatokról. Bár a külvilág szinte leírja az időseket, az érzelmek – és itt válik az örkényi groteszk hétköznapivá, hiszen hatvan-hetven évesen is képes az ember húszévesek módjára aggodalmaskodni, fellángolni, néha boldognak, néha zavarban lenni és szeretni, ezzel szembeszállni az elmúlással, a kiüresedéssel: az öregséggel magával – nem korfüggőek, emberi mivoltunk kifejeződése csak azon múlik, mennyire karcosodik a lélek a mindennapok harcában. Két sorsot, két, egymással éles ellentétben álló világlátást ismerhetünk meg a műben, melynek színpadi változatát 1969-ben készítette el az író. Örök érvényűvé és mindenki számára érthetővé az irónia és a megejtően kedves, érzelmes ábrázolásmód rendkívüli eredetiséggel előállított együttműködése emeli az alkotást, így nevezhetjük ma is időszerűnek, hisz tematikája mai, mégis kortalan. Ki lehet emelni a hatvanas évekből, ki lehet emelni Budapestből, a szöveg szinte kihívóan kacsint az elrugaszkodásért, az átemelésért.
Legutóbb a budai IBS előadótermében állították színpadra Örkény klasszikusát: a főhős, Orbán Béláné egy óriási, időnként két, néha három részre osztott színpadon vívja fáradhatatlanul sokfrontos harcát környezete és az elmúlás ellen. Varga Miklós rendező összesen két dologra építi az előadását: Pásztor Erzsire és Schubert Évára. Mindkettőben igaza van. Pásztor Erzsi az eszményi, ideális, megtestesült Orbánné, sunyin néz, amikor éppen kicselezni próbálja lányát, ártatlanul tágra nyílt szemmel pletyizik szomszédnőjével, durván igyekszik belekötni mindenkibe, aki megkérdőjelezi Csermlényi, a kiöregedett operaénekes iránti szerelmét, villámokat szór a szeme, miközben a szerelmi háromszög harmadik elemét, Paulát, a barátnőjét jellemzi, megejtően bánatos a maga csalódásában, és elragadóan nem adja fel soha. Pásztor Erzsi éppen olyan Orbánné, amilyennek Örkény kívánta: „Megvan benne minden, amire az ember képes: egy piaci kofa nagyszájúsága és egy görög tragika fensége”. Váltásai pillanatok alatt mennek végbe, és ezekkel együtt végtelenül valószerű és szerethető. Iszonyú energiákat mozgósít, hiszen szinte végig a színpadon van. Kiválóan egészíti ki őt Schubert Éva Gizája, akinek minden mondatából a bölcsesség, a szellem árad, átlengve valamiféle elfogadható arisztokratikus bájjal. Giza belenyugodott a sorsba, tolószékben tölti életét, ám mégis képes nagy rálátásról tanúságot téve ugyancsak szerethető ellenpontja lenni Orbánnénak. A Macskajáték óriási jutalomjáték-lehetőség mindkét kiváló színésznőnek, akik a szerepek adta határokon belül élnek is vele.
Azonban az előadás egészében nem működőképes, elsősorban azért, mert a rendező kizárólag Örkény szerzői utasításaiból él, ezen túlmenően rendezői ötletnek, művészi koncepciónak, következetes rendszernek nem leljük nyomát. Szép ez a bizalom a színészek irányába, de sajnos egy színházi előadáshoz több kell annál a feltételezésnél, amely szerint attól érdekessé válik egy darab, hogy idősek játszanak „tinédzserest”. Dramaturg bizonyosan nem volt jelen a létrehozásnál, egyes jelenetek túlmagyarázottak, didaktikusak, egyesek pedig kibontatlanok, valószínűleg a játék közben kialakult ötletek megmaradtak az ötlet szintjén, kidolgozás nélkül. Ennek az is a következménye, hogy az örkényi szöveg sokszor elveszíti örkényiségét, mert az egyes szereplők mondatai más-más színészi felfogásban hangzanak el, és így nem reflektálnak egymásra. A többi szereplő is elvész a műben, alakításuk koherens rendszer hiányában szigetszerű: Földi Teri Paulaként álságosan finom, Huszár László Csermlényi Viktora pedig egy értetlen mackóként csapódik a két nő között. A Kraszkó Zita által játszott öregesen fiatal félénk, zárkózott, macskajátékos Egérke szép kontrasztja Pásztor Erzsi ifjonc öregségének. Kovács Zoltán és Kapocs Zsóka fiatal házaspárja ellenben teljesen jellegtelen. Kovácsnak nincs emlékezetes mozzanata, Kapocs Zsóka pedig eléggé fals módon kéri számon anyját. Csak hangban idéződik meg Cs. Bruckner Adelaida, a magnóból Komlós Juci némileg modoros, artikulációs problémákkal küszködő hangját halljuk, valószínűleg tisztelgés ez az idős színésznő előtt, de bizony igen hosszúnak hat így a szöveg.
A tér jellemzően kihasználatlan, a díszletek az alapvetően realista szemléletmóddal szemben jelzésértékűek, a nagyméretű fekete háttér okozta semmi pedig nyomasztóan telepszik a vizualitásra. Az egyes tartalmi egységeket hegedűszólók választják el, sajnos a vonós hangszeren közreműködő hölgy nincs örök és megbonthatatlan barátságban hangszerével, mert egy-egy hang gyakran félremegy. Az idő megmaradt a hatvanas éveknél, az elrugaszkodásnak semmilyen szinten nincs nyoma; ezzel meg lehet szólítani a közép- és időskorúakat természetesen, hiszen egy múltidéző nosztalgiatúrán is részt vehet egyúttal a néző, de a színlapon nem erről van szó.
Ne legyen tévedés: a végén a tomboló siker à priori Pásztor Erzsinek szól, messzemenően megérdemelten. A tetszésnyilvánítást követő csend pedig a kihagyott lehetőségnek, az ötlettelen megvalósításnak, és az afelett érzett szomorkodásnak, hogy a két kiváló színésznő méltó jutalomjátékot érdemelne.
