Ez természetesen jogos vélemény, de a fenti egymondatnyi terjedelem elég is erre, ahhoz, hogy ez egy két óra hosszú színházi előadásának össztartalma legyen, kicsit kevés. Várjuk, hogy legyen más is – de semmi nincs, ennek a jegyében minden színész elmondja a számára a példányban kirótt mondatokat, példaszerűen hangsúlyozva, bár megjegyzendő, hogy a rendező által megvalósított hangsúly bármikor megváltoztatható, tetszés szerint, például egy csendben elmondott mondatot simán kicserélhetünk kiabáló, netán kérdő hanglejtésre, az előadás egyáltalán nem változik, és ez baj. Ugyanis a színház attól lesz színház, hogy azt a mondatot csak úgy, kizárólag azon egyetlen módon lehet elmondani, másként nem is képzelhető el. Csiszár Imre rendezése éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A rendező úgy érzi, az írói intenciók őt is fölhatalmazzák arra, hogy ne tudja, melyik mondat miért hangzik úgy, ahogyan. Pedig nem.
Mert igaz, hogy ilyen világban élünk, de ha ezt úgy mutatják meg nekünk, hogy végül minden kiszámítható, az pont az ellenkezőjét jelenti a széndékoltnak. A kiszámíthatóságból pedig a súlyos, elnehezedő, szürke unalom származik. Hiába idézi fel a túlmozgásosan jóságos nagyifigurát Tímár Éva, hiába újságjába feledkezett nagyapó Lőte Attila, ők jól mutatnának egy _Gyilkos sorok_ jellegű sorozatban, de nem A születésnapban. Lux Ádám Stanley-je nem egyetlen karakter, hanem legalább öt. Vele ellentétben nagyon is egy figura Újvári Zoltán (Goldberg), illetve Takátsy Péter (McCann), sőt utóbbi képes az abszurditását is megmutatni saját figurájának, tehát ők a helyükön vannak. Már csak azt kéne tudnunk, hogy miért nézzük őket két felvonásban.
Költészet, amelynek a színpad képeiből kellene kialakulnia – állítja az abszurd drámáról az előadás ajánlószövege. Nos, amit látunk, az sivár. Nem csak úgy egyszerűen sivár, hanem – _mondanivalóilag_ sivár. Ettől persze tényleg azzá is válik. Az „abszurd” magasfoka, hogy a hatvanas évekbeli sötét konyhadíszletről el kellene hinnünk, hogy az egy panzió társalgója. Vagyis: reális közegben van az irreális, de egy _másik_ reális közegben (értsd: nálunk, mert ez a konyha egy pesti bérház nyolcadik emeletén, vagy egy rákosligeti házban) – ugye, értik? – kacsint a nézőre az előadás, azt sugallva, hogy itt el van várva, hogy gondolkodjon párhuzamokban, szándékokban, okokban. Hogy fejtse meg a _„mondanivalót”_. Ami a szájába van rágva.
Pedig éppen az előadás nem gondol a nézőkről semmit. Legalábbis semmi komolyan vehetőt. Ugyanis nem más, mint egy nagy-nagy magyarázat.