Hétköznapi emberek egy hétköznapi helyen és időben. Dolgoznak, bár hogy ki konkrétan mit, az nem tudható, ők sem tudják igazán. A déli élénkülést vészriadó zavarja meg: egy rinocérosz vágtat végig az utcán. A rinocérosz nagytestű, riasztó, páratlanujjú patás állat, nem a városi főutca a jellegzetes előfordulási helye. Riadalmat is okoz. Aztán jön még egy. És még egy. Másnap reggelre pedig már a főnök is rinocérosszá válik. S míg a nép a városi tanács ellen tüntet, az emberek számára egyre szimpatikusabbá válik a rinocérosz, és egyre többen döntenek úgy, hogy ők is átváltoznak. A Stúdió K előadásában Ionesco abszurdja nem is tűnik annyira antiutopikusnak, sőt abszurdnak sem.
Vajon jó lehet-e rinocérosznak lenni? Az legalább valamilyen. Hőseink élete ugyanis semmilyen. A gigerli verbálkultúrlény, Jean, a férfiakat egy pillantással elcsábító Daisy, a belülről bomlasztó Dudard, a céltalanul tevékeny Botard, illetve a ki tudja, honnét odakerült (il)logikatanár és az élhetetlen feleség tulajdonképpen nem csinálnak semmit sem, csak beszélnek, erről-arról, ami éppen az eszükbe jut, csak tenni nem tesz semmit egyikük sem. A sarokban álló tojásautomatába dobálják a pénzüket, miközben tudván tudják, hogy az automata semmit nem ad egy „szép napot!” jókívánságon kívül. Hát még jó, hogy belevágnak az orrszarvúlétbe – nincs igazán mit veszteniük. A rinocérosz rombolhat, szaladgálhat, szabad lehet, megtehet bármit, ráadásul az emberek szemében tényezők, amit ők soha nem érhettek volna el emberként. Az alkoholista antihős Bérenger az egyetlen, aki felismeri, mi folyik itt: alkoholizmusa nem életfelfogás, hanem a tevékenység hiányából adódó pótcselekvés, így amikor cselekvésre van szükség, ő nem adja meg magát a vonzó rinoceritisznek, mert van mit odahagynia: a szerelmet és a cselekvést.
Vékes Csaba kórtörténeti közröhejként jellemzi előadásának műfaját, és azt hiszem, felesleges is a politikai párhuzamokat feszegetni, hiszen azok nyilvánvalóak. A rendező pontosan érzi ezt, és nem is helyezi aktuálpolitikai kontextusba a darabot, ugyanakkor az idő, a „ma” nagyon hangsúlyos minden szinten, az „itt” pedig a végén jelenik meg hangsúlyosan, amikor az önmagát az utolsó pillanatban feladó Daisy egy addig használaton kívüli ajtón az utcára szalad ki a helyiségből rinocérosszá válni. A Stúdió K társulatának minden tagja rendkívül jól beszéli ezt a releváns abszurd nyelvet: Nagypál Gábor (Jean), Halmágyi Sándor (Botard), Tamási Zoltán (Dudard), Spilák Lajos (a logikatanár), Rusznák Adrienn (Daisy) és Nyakó Juli (a feleség) egészen pontosan értik és értelmezik helyüket és szerepüket az előadásban, váltásaik és reakcióik együtt lélegeznek a darabbal. A Bérenger szerepében megjelenő Hannus Zoltán pedig még ezen is túllépve teljes értékű figurát hoz létre, akit akár mi is ismerhetünk, mintha egy ismerősünk, szomszédunk lenne.
Ezzel együtt az előadás nem üt akkorát, mint üthetne. A poénok jók, az irodadíszlet praktikuma és többrétegűsége egészen kiváló, de a kétfelvonásosra szervezett előadást a szünet erősen megtöri, és a második részen eluralkodó szerelmi melodráma szétszabdalja a tetőponthoz vezető ívet, így a befejezés túl egyszerűnek, sablonosnak és hatástalannak érződik, ami a korábbi ötletes megoldásokhoz képest erős visszaesés. A feszítettebb szerkesztés, a gyorsítás bizonyosan segíthetne ezen a problémán, mindezzel együtt a Rinoceritisz értékes látlelet, amely a nevetéssel együtt hívja fel a figyelmet arra, hogy a körülöttünk élő rinocéroszok egyre szaporodnak és el-elvegyülnek. Hogy ebből mi következik, annak kitalálásához még csak logikatanárra sincs szükség.
