Itt mindenki elbeszél egymás mellett. A férfi, aki mérnök Amerikában, most hazatér, hogy megkeresse azt az embert, aki megsúgta neki: rajta van a listán – disszidált, de most köszönetet akar mondani. Az asszony, aki ha épp nem paprikáscsirkét és mákostésztát főz, akkor szvettert köt, amik csak gyűlnek, gyűlnek, elborítva a lakást. A férje, aki egész nap nézi az ajrosportot, illetve amikor nem, a szocializmus igaz történetét akarja megörökíteni a múltnak. A lányuk, aki elvált, nem bír a lányával, az anyja főz rájuk, de már kikezelték. Egy kőbányai panel tizedik emeleti konyhájában fut össze négyük sorsa.
Spiró György drámája kiábrándulás, leszámolás a rendszerváltozás illúziójával. Mind a négy ember őrült: a férfi az identitásválságba, az asszony a követhetetlenségbe, a férj a szocializmusba, a lány a kapitalizmusba. Nem elmekórtani esetek, mindössze élik azt az életet, ami itt és most van. Mert itt és most nincs az, ami volt negyven éve, és nincs az, ami majd lesz ugyanannyi múlva: most zavar van. Mindenki keresi a gyökereit, és a nagy összevisszaságban szinte mindenki rossz helyen keresgél. A hála és a köszönet rendszeridegen fogalmak, itt mindenki valami hátsó szándékkal tesz valamit. Nem lehet elhinni, hogy valaki Amerikából azért jön haza, hogy adjon annak, akinek az életét köszönheti. Az csak azért lehet, mert ezzel akarnak valakik valamit. A férj nem ismeri meg gyerekkori ismerősét, ki tudja, ki küldte, ki tudja, mit akar kideríteni, milyen bűnöket akar feleleveníteni. Hiszen: ezek elvettek mindent, amit mi építettünk, ezek figyelnek, meg akarnak fojtani minket, ezek el akarják törölni a múltat (pedig azt mi akartuk). Az alapvetően jólelkű feleség magának magyarázza meg a dolgokat, ha már más nem magyarázza meg neki őket, elcsípett negyedmondatok, pletykák és dezinformációk alapján. Sajátos alternatív valóságot épít, amiben talán jobb élni. A váratlan vendég virággal állít be: arra számít, hogy örömmel fogadják, hálája lerovása mellett új családra lel, arra számít, hogy ez a világ más, mint a világ többi része. Aztán csalódik. Nem akarja elhinni. De kénytelen beletörődni, hogy itt nincs helye emberségnek, gondolatnak, illúziónak. A lány pedig el akarja fogadni az idegen adományát (szükség szerint akár az idegent magát is, sőt, ha ő nem jó, majd a lánya jó lesz), mert ebben a világban csak a pénz számít. Azon bármit meg lehet venni.
Horgas Péter egy giccses falvédőkkel borított, lelakottan puritán panelkonyhába szervezte a játékteret, amely így világok találkozóhelye, hogy ezen világok közös nevezője a legkisebb lehetséges érték lehessen. Tresz Zsuzsa jelmezei pedig a figurák jellemzésére törekednek: az asszony befáslizott lába, a papa márkajelzéstől megfosztott mackója, az idegen visszafogott, de tökéletes eleganciája abszolút iránymutatóak a karaktereket illetően.
Vincze János színészvezetésében a természetesség volt az irányadó. Krum Ádám önérzetében sértett ex-munkásőrének folytonos fürkésző tekintete, Vári Évának a bulvármédia hülyeségeit magától értetődőséggel soroló hablatya, folytonosan ismételt kommunikációmentes beszélgetés-panelei, Márton András önzetlen öröme, majd drámai erejű felismerése arra vonatkozóan, hogy mi folyik itt, a beletörődés és az önámítás szörnyű tünetei. A kádári összekacsintó frizsiderszocializmus és a rendszerváltó elit elmulasztott lehetőségeinek vesztesei ők. Vincze János rendezése néha talán kissé jobban teret enged a populista és demagóg nézői felismeréseknek, mint kellene, de hogy a Spiró által megírt figurák léteznek, az biztos. Ellenvethető, hogy de nem mindenki, és ez igaz is, de hogy nagyon sokan érzik ezt, és ezt társadalmi szinten kellene kezelni, az bizonyos. Ami még szomorúbb, hogy az előadás időtálló: éppen tíz éve megy, és ugyanolyan aktuális, mint születésekor volt. A szocializmus ugyan elmúlt, de a panelek itt maradnak, még sokáig. ► (ugr)