Az elidegenítés hat leginkább a rációra, vélte Bertolt Brecht, hiszen a néző így képes a lehető legtisztábban befogadni az üzenetet. Színpadi műveit ezen elvnek, az epikus színház ideájának megfelelően készítette el, és így válhatott a 20. század világirodalmának oszlopos tagjává. Mi tulajdonképpen az elidegenítés? Hogyan lehet stilizálni az előadást úgy, hogy mégis érdekes maradjon? Ez a nagy kihívás a színház számára. Számos megoldás született a problémára: az abszurd megvalósítás, a végletes szélsőségek ábrázolása, a felolvasószínház mind-mind kísérletek, és szerencsére számos sikeres megoldásról számolhatunk be. Sőt, manapság divat a radikálisan minimálszínház, és ebben a műfajban is vannak figyelemre érdemes alkotások. Amit azonban Alföldi Róbert próbál a Bárkában megvalósítani, az nem stilizálás, nem elidegenítés, hanem unalom.
Bicska Maxi, Kocsma Jenny, Tigris Brown, Peacock és a többiek története ismert mindenki számára, ahogyan Kurt Weill dallamai is itt vannak a fülünkben, tehát igen nehéz elrontani a szórakozást, valahogyan azonban Alföldinek, legyen bármely ambíciózus is igazgatásának első rendezésében, sikerült megtennie ezt. Nem derül ki, miért nyúlt éppen a Koldusoperához, az a tartalom, amit sikerül kihámoznunk belőle, nem indokolja a vállalkozást. Közéletünkről akar beszélni Alföldi, és amit mond, az nagyon időszerű és jogos, csak egyszerűen kevés, vagy nem jól van fogalmazva, és elsikkad. A Bárkának közönséget kell teremteni, ez is tiszta sor, sőt érthető, de hogy ezt miért kell egy olyan előadással megpróbálni, amely igazából sem a közönség, sem a tiszta esztétikum mellett nem kötelezi el magát (eddig még nem lenne baj), ám ettől sótlan, íztelen, semmilyen sem lesz, azt nem értem.
A színpadkép (díszlet: Menczel Róbert) egy kör alakú emelvény centrumba állításában merül ki, van még metróállomásról lopott sárga-piros széksor, hordó – nagyjából ezzel végeztünk is. Ahol a közönség bejön, ott járnak ki-be a színészek, ez egy függönnyel van eltakarva, aminek az akusztikája még néha fontos. A zenekar a rendezői balon foglal helyet, a két lépcső adott. Az előadás elkezdődik, a zenekar intrója után egy cédéről beadva éneklik el a darab talán legismertebb dalát a „m. v.”-ként nem szereplő kikiáltók: Törőcsik Mari és Garas Dezső. Ezalatt semmi nem történik képben, vagyis egyrészt a helyben lévő zenekar kihasználatlan (tudom, ez egy tribute, de akkor is), másrészt várjuk, hogy meglássuk, mi is akar ez lenni, és hova tartunk. Nem baj, elidegenítés, tudjuk. Hát, amikor elkezdődik a valódi cselekmény, akkor a következőkkel szembesülünk.
Van egy Bicska Maxink (Balázs Zoltán), aki egy televíziós gazdasági szakkommentátor objektivitásával működik – egy ideig, mert aztán van, amikor nem a szenvtelenséggel idegenítenek el, hanem az abszurditásig fokozódó cselekménnyel, csak hogy melyiket mi indokolja, és miért nem egységes ebből a szempontból az előadás, azt nem tudjuk. Maxi mikrofonja időnként el-elmegy, ez technikai hiba, másnál is előfordul, de zavaró. Aztán van egy Kocsma Jennynk (Varjú Olga), akinek az éneke sajnos teljesen érthetetlen, amúgy pedig eléggé halovány, nem érzi, hogy a jópofa rajzfilmfiguraként viselkedő bandatagokhoz, a flegma Maxihoz, a tenyerestalpas Lucyhoz (Varga Anikó) vagy máshoz alkalmazkodjék. Különösen kínos a két nő egyébként teljesen indokolatlan levetkőztetése, arról nem is beszélve, hogy tíz percig állnak ott, a melleiket eltakarva, és ezt némileg méltatlan humorforrásként is kiaknázva. Aztán van még egy igen riasztó Peacockné (Spolarics Andrea), egy rémült, nyámnyila Tigris Brown (Egyed Attila) meg egy Dolly (Szorcsik Kriszta) is.
Messze kiemelkedik a mezőnyből egy figura következetes, elegáns és pontos bemutatása: Seress Zoltán Peacockja, akire láthatóan nagy figyelem irányul az előadásban mind jelmezileg (Gyarmathy Ágnes), mind dramaturgiailag (Vörös Róbert). Seress finoman gazember, bölcsen cinikus, kedvesen aljas, kiválóan érzékelteti a karakter kettősségét, kiábrándult képmutatóságából eredeztethető iróniáját, alakítása emlékezetes, és azt is elmondhatjuk, hogy bár nem énekes színész, az ő mondatait ének közben is tökéletesen értjük.
Weill dalai sajnos ezúttal nagyon erőtlennek hatnak: nem tudjuk, hogy technikai probléma okozza ezt, vagy a hangszerelést nem sikerült eltalálni, mindenesetre a zenés részeket csak ritkán éreztük jónak. Faragó Béla és zenészei ugyan jelentős munkát fektetnek az előadásba, azonban az eredményen ez csak ritkán mutatkozik meg.
Ami elvitathatatlan, az aktualitása a darabnak. Nem a szopásról és a szívásról beszélek, ami szövegszinten (sőt, az előbbi stilizált tevőlegességgel is) megjelenik. Nem is a szegényekről és jogtiprottakról, a hatalom és a szélhámosok kiegyezéséről szóló üzenetről, ami azért teljesen nyilvánvaló – kár ennyire túlragozni a végén, mert csak ront az amúgy sem kedvező helyzeten. Azonban a vízágyúvá előlépő slag, amely a második felvonás végén kapott helyet, fájdalmasan időszerű, ez a kép döbbenetesen emlékeztetett a bemutató hetét végigkísérő zavargások kezdeteire, a Magyar Televízió székházának megtámadását idézte, s ezáltal értelmezte át kissé a történetet. Azonban jellemző, hogy a jelenet éppen az epikus színház megtagadása, hiszen egy „beavatott néző” válik részesévé az előadásnak.
A lehetőség megvolt: a szélhámosok és csavargók világába ágyazott revü éppen alkalmas lett volna a polgári színjátszás és a formabontó világlátás közötti híd megépítésére, ehelyett azonban egy menetrendszerűen közlekedő tutajra futotta, amivel kétséges, hogy éppen melyik parton kötünk ki, sőt az is, hogy képes-e elvinni bennünket a túlsó partra.