Az _Apátlanult_ ezúttal az Örkény Színház színpadján mutatták be. A dolgok elé menve, az est különlegessége, hogy Jurij Kordonszkijt, az Amerikában tanító orosz rendezőt hívták meg az előadás létrehozásához, akinek két vendégjátékával találkozhattunk, az idei és az előző évadban a Katona József Színházban. Mindkét itthon játszott rendezése - a _Háztűznéző_ és a _Kutyaszív_ - a maga módján feledhetetlen volt és egyedi. Az _Apátlanult_ egyébként már nyáron is játszották néhány előadás erejéig, azóta ülepedett, és most került véglegesen repertoárra.

Egy stég-partyt követhetünk végig, ahová folyamatosan érkeznek meg a értelmiségi munkával foglalkozó és a köznapibb emberek. Mindenki hozza a buliba a maga gondját, baját és tipikus jellemét, amiből aztán másnaposan csak üres üvegek maradnak és a kérdés: hogyan tovább? Itt van Platonov, a felesége, a volt szeretője és egy új szeretője, valamint jelenlegi szeretője, azok hódolói, férjei, barátai: egy szóval egy nagy család, már csak azt kéne felfejteni, hogy ki, kivel, hogyan és miért. De ez maradjon az előadás meglepetése.

A főhőst, Platonovot sok mindenben Oedipus királyhoz tudnám hasonlítani, csak ez esetben a Szophoklész által megírt komplexust működés közben láthatjuk. Ezalatt azt értem, hogy Platonov nemhogy nem rendelkezik az önreflexió képességével - ahogyan Oedipus sem, csak ő legalább kíváncsi - , de még nem is kíváncsi magára, egyszerűen csak lelkileg pusztítja az embereket. Legalábbis ez az alkotók értelmezése, amely sokkal inkább a mi történetünk, mint sem egy személyes tragédia. Erős kórkép, egy kortalan világban, mely amennyire könnyen tekinthető nem létezőnek, annál inkább van jelen. Egy ember szorongásait, szükségeit, figyelmetlenségeit láthatjuk, aki a viselkedésével teljesen tönkreteszi a körülötte élőket, neki csak egy számít: mindent megkaphasson - feltéve, hogy akarja. Az okát szinte szánkba rágják: apa- és anyakomplexus. Platonov édesanyja születésekor meghal, apja elhagyta. Persze az egész nem úszható meg ennyivel, hogy ha elhagynak valakit a szülei, akkor gondjai lesznek és kész. Vannak a szüleinknek is szorongásai, komplexusai, az ő szüleiknek is voltak, ahogyan az övéiknek is, és ezek a lelki bajok végigmennek a családfán, és általában mindig az utolsó leszármazottban nyugszik minden, mint meglepetés-örökség. Szerintem érdemes belegondolni, hogy rajta kívül még tíz szereplő van, de mi most csak az egyik nézőpontjából láthatjuk az egészet; isten tudja, ők mit csinálnának - igaz, lehet sejteni.

Köszönhetően a színészeknek, akikben - ahogyan az Örkényben rendszeresen - most sem csalódik a néző. Kerekes Éva okos, már-már bölcs Anna Petrovnája pontos, átgondolt, tudja hová tart vele, és közben partner is minden jelenetben. Mácsai dúskál Trileckij ironikus és cinikus stílusában. Mindenről megvan a véleménye, szinte mindent tud, és valószínűleg még nem is téved, éppen ezért mindenkit megkérdőjelez, de nem egyenesen, hanem gúnyos, cinikus cselekkel. Debreczeny Csaba önsajnálata túltesz az összes női szereplő hisztizésén, mégsem válik sokká. Annyira felépíti Szergej Pavlovicsot, hogy szinte bármeddig elnyújthatja, mert elhisszük neki. Für Anikó Szofjájának csőlátása talán még Szergejnél is ironikusabb. Látszólag határozott, átgondolt nő, majd kiderül róla, hogy rosszabb mint egy pincsi: ha tizenötször belerúgnak is, visszajön. Széles László Platonovja tartaléklángra van állítva. Felépített, átgondolt, végigvezetett, néha tán nincs benne elég energia. Dömötör András a legprogresszívebben játszó színész. Kirillbe annyi túlzást, groteszket, energiát rak bele, hogy az első pillanattól megérdemli a figyelmet, mert mer újat belevinni, rizikózni. Csuja Imre tökéletesen adja át Abram Abramovics asszimilációs problémáit. Bíró Kriszta Szásája tökéletes felesége Platonovnak, és nagyon szépen ábrázolja, hogy igazából nem bocsátott meg Platonovnak, csak egyszerűen nincs más lehetősége. Végvári Tamás pontosan alakítja Kirill apjának szerepét, és érdemes belegondolni, hogy a fentiek alapján, az ő Porfirijának köszönhetően Kirill hogy fog felnőni. Máthé Zsolt és Takács Nóra is legalább ennyire biztosan birkóznak kisebb szerepeikkel.

Füzér Anni ruhái változatosak, vannak kifejezetten Csehov korabeli remekek, ahogyan láthatunk ma divatos viseletet is. A ruhák váltakozása tökéletesen jelzi a viselkedésváltásokat is. Khell Csörsz díszlete, bár látszatra két perc nézés után megszokottá válik, mégis végig izgalmas tud lenni, új terek nyílnak meg benne, és tökéletes játszóteret biztosít a "partyzó" fertőnek. A megjelenő tárgyak nagyon finoman viszik a kortalanság allegóriájába az előadást, nem elhamarkodva egy lépést sem.

Úgy látszik Kordonszkij partnerre lelt az Örkény társulatában. Az előadás minden pontja megfontolt és átgondolt. Az alappillérek rendkívül stabilak és erre nyugodtan tudnak építkezni - ennek köszönhető, hogy Dömötör ugródeszkáját elbírta az este. Egy percig se didaktikus, vagy unalmas, nem hiszik azt, hogy igazuk van a világgal kapcsolatban, de képesek voltak tovább lépni: felismerik a problémát, nem kezelik közhelyként, képesek reflektálni rá – ami nagyon fontos –, s ott van az a lehetőség is, hogy igazuk van, hogy Freud se tévedett akkorát, ugyanakkor Ádám és Éva is árva volt: szóval lehet, hogy egy ilyen erkölcsi fertő szerű, stég-partyban élünk, ahol minden percben azt lessük, hogyan tegyünk keresztbe a másiknak, és csak a ki-kivel számít.