Egyszerre két drámából váltakoznak egymás után a jelenetek, A kripliből és a Vaknyugatból. Előbbi egy írországi félkegyelműről, Billyről és az ő nénikéiről szól, akik leginkább unaloműzés céljából szeretik egymást, valamint ott van még a mindent felkavaró híreivel folyamatosan felbukkanó Johnypateenmike, aki hűen tükrözi a másik kárán csámcsogó és élvezkedő, rosszindulatú bulvártársadalmat. A Vaknyugat egy állandóan civakodó testvérpár reménytelen viszálykodását dolgozza fel, az apjuk temetése után – tudniillik egyikük végzett vele (de egyáltalán nem ezen vesztek össze). Kegyetlen tusájuk addig zajlik, mígnem egy pap, teljesen kiábrándulva a hitből, végez magával a két férfira bízva lelkét, akik, hogy megváltsák őt, elkezdenek kibékülni, amivel csak eggyel jobban rosszabb lesz minden.

A két sztori egyáltalán nincs egybedolgozva, nincsenek főbb vezérfonalak, nincs a végén tanulság, felismerés, sőt kohézió sincs, csak stilárisan, az viszont nagyon erős. Van viszont szünet, ami tekintve, hogy igazából nincs íve az előadásnak, érthetetlen, már csak azért is, mert nem féltávon beiktatott pihenő, hanem az utolsó két jelenet előtti kizökkentő. És vannak még kiváló jelenetek egymás után, amik egy meglehetősen precíz kivonatot adnak McDonagh műveiből, hűen tükrözve azok eredetiségét és minden értékét. Leginkább azt, hogy ezekben a drámákban nincs olyan dolog, ami igazából nevetséges lenne, amin nevetni lehetne, vagy amin illik nevetni, mégis minden nevetséges, és mégis mindenen nevetünk. Ki kacagna azon, hogy egy fiú megölte az apját és a testvére kutyáját, aki viszont a leendő felesége fejébe állított egy ceruzát, hogy elcsúfítsa? Ki szerint nevetséges, hogy valakinek az a mindennapos elfoglaltsága, hogy a teheneket fixszírozza, vagy hogy egy faluban az a legnagyobb hír, ha egy kecske ráfingott egy macskára?

A színészek nagyobb része pontosan érzi ezeknek a súlyát, és vérre menő komédiát fabrikálnak ezekből a lehetetlen helyzetekből. A legkiemelkedőbb Rétfalvi Tamás és Ficza István testvérpárja. Előbbi a kegyetlen, hidegvérű, agresszív Colmant játssza, aki kiirtotta a család egyes tagjait, utóbbi pedig a kicsit félnótásabb, kicsit tutyimutyibb, de látszólagos töketlenségében ugyanolyan kegyetlen Valene-t. És bár ketten külön-külön is remek munkát végeztek, alakításukban igazából az összjáték az élmény. Hibátlanul dolgoznak egymás alá, és adogatják a labdákat, amitől egy véget nem érő, kicsinyes és aljas, bosszúálló gépezetté válnak, akiknek a bocsánatkérés, olyan mint a takaró. Magukra húzzák, ha már ott van kéznél.

A másik történetben hasonló hatása van Tasnádi Bence Johnypateenmike-jának. Tasnádi számítóan együgyű, rosszindulatú bulvárhíradóst formál a falu lakóinak tájékozatlanságát kihasználó férfiból, akiről lehetetlen eldönteni, hogy a szíve mélyén van-e benne emberség. Koncepciózusan itatja az édesanyját, hátha megmurdel, és amikor úgy tűnik, hogy lehet, hogy tényleg, akkor Tasnádi csak egy hosszan kitartott, érzelmes tekintetet mutat nekünk, amiről éppen hogy nem lehet eldönteni, hogy az öröm, vagy a szomorúság könnyei gyülekeznek benne. Alapos munka még Borbély Alexandra Eileenje: igazi, házsártos vén öregasszonyt fabrikál szerepéből, a műveletlenségből fakadó ízes beszédet végig precízen tartva, kizárólag a cinikus, a nő igazi énjét megmutató közbeszólásokat ejtve ki rendesen. Belé se sikerült elültetnie senkinek a szeretetnek még csak a csíráját sem. Pálos Hanna viszont megpróbál némi igazi érzelmet oltani Kate-be. A nővérét támogató, az ő kiegészítőjeként, visszhangjaként szolgáló, hasonlóképpen rosszindulatú nőből egyszer csak megpróbál kitörni a szeretet. Csak próbál, mert bár Pálos igyekszik eljátszani az emberséget és az őszinte szeretetet, de karaktere, köszöni szépen, nem kér belőle, és ledobja azokat. Huzella Júlia mind Helenből, mind a Kicsilányból egy tetszelgő, bájcsevegő, néhol még némi nőiességgel is rendelkező, de javarészt inkább akaratos és agresszív falu kurváját formáz, akivel valószínűleg azért akar mindenki lefeküdni, mert öt kilométeres körzeten belül tényleg csak a kecskék vannak. Simon Zoltán leginkább Billy együgyűségét és a nénikéi iránt érzett szeretetet igyekszik hangsúlyozni, megpróbálva rendszert és rendet tartani a kancsal nézések és mosolyok között.

A lepukkant falusi ház belső némi családias otthont teremt a szeretetre egyáltalán nem méltó karaktereknek, és segít elhitetni velünk, hogy ez tényleg létezik. Olyannyira, hogy akadnak kifejezetten életszagúan élettelen emberek is a színpadon, akiken keresztül a színészhallgatók jó párszor lenevettetnek minket a székről (bár akadnak erőltetett poénok is), sőt az utolsó jelenetben egy dramaturgiailag nagyon profin felépített adok-kapok játékot kapunk, amiből látszik, hogy ebben a világban jobb nem elmélyedni, mert tényleg hátborzongató. És ezek tényleg olyan dolgok, amiken nem szabad nevetni. De ha egyszer olyan mulatságos.