Švejk ugyanis a jelen állapota szerint bolond. Igaz, bolondsága mindössze abban rejlik, hogy nem csak naiv, hanem a végletekig őszinte is, és ezt bárhol, bármikor nem csak vállalja, hanem nem is tud máshogyan viselkedni. Annyira együgyűen lojális, következetes és gyermeki, hogy az már tényleg gyanús az elhallgatás mesterségére szakosodott, mindenhol kiskapukat kereső embertársak szemében. Jaroslav Hašek regénye, amely Spiró György, Szegvári Menyhért és Győri Zsuzsanna átdolgozásában jól tömörített színpadi műként is egész tudott maradni, egy cseppet sem hülye, ám annál bolondabb kisember boldog vergődését követi nyomon a megboldogult Monarchiában, az első világháború hajnalán és delén.
A _cs. és kir. államhatalom_ kezében pingponglabdaként ide oda verődő-pattogó Švejk megjárja a rendőrségtől kezdve az elmegyógyintézeten át a csendőrszobát és a hadifogságot is, némileg többet időzve az azóta legendás alakokká váló Otto Katz feldkurát és Lukáš főhadnagy társaságában. Švejk ellenállhatatlan kedvességgel és elszántsággal, öntudatlanul hirdeti a rumon, sörön, kolbászon meg pletykákon éldegélő gondtalan kisvárosi átlagember, illetve a nagy eszmék között feszülő feloldhatatlan ellentétet, miközben ontja magából a történeteket, és lassan ugyancsak öntudatlanul lerántja a leplet a körülötte lévő, hasonló cipőben, csak több hazugsággal járó nagyra nőtt kisemberekről.
Szegvári Menyhért rendező láthatóan nem csak nagyon jól ismeri ezt a figurát, de szereti is, és ez Nagy Viktor játékából az első perctől perctől kezdve kitűnik: a színész kedves, szeretnivaló, a világra rácsodálkozni mindig kész, gyermeklelkű, bájos mamlaszt farag a derék katona karakteréből, valódi hőst formálva a leplezetlenségével minden határozott szándék nélkül, lényéből fakadóan harcoló kutyakereskedőből. A rendező hasonló határozottsággal festi meg a fel-fel bukkanó kisebb-nagyobb mellékkaraktereket, akik közül van, aki egy komplett magánszámként is értelmezhető, mint Kerekes József Zillergut ezredese, és van, aki "csak" mint korhű (és a korhűség nem feltétlenül 1915-öt jelenti) alak jelenik meg, mint Törköly Levente kocsmárosa, Körtvélyessy Zsolt Bretschneider nyomozója és Dub hadnagya, akik a legtöbb epizódkarakterrel megegyezően (akiket még Cs. Németh Lajos, Stefanovics Angéla, Kovács Ferenc és Katona Zoltán alakítanak, úgy, hogy mindenki megtalálja a helyét) a hatalom által félreállított-megfélemlített, az életét egyébként biztosan csendben és szorgosan élő tisztes polgárok kényszerpályáinak egy-egy változatai. Ennél nagyobb teret kap Haas Vander Péter hiú, de barátságos Lukáš főhadnagya, aki az egyetlenként képes Švejket hosszútávon elviselni, és Spindler Béla "mesélője", aki tulajdonképpen csak mint afféle anekdotagyűjteményként vezet minket végig a történeten.
A jól felépített, és többé-kevésbé végig kitartott nosztalgikus atmoszférából csak néhány hosszabb jelenet zökkenti ki a nézőt, amelyek abból adódnak, hogy nem mindig sikerült csattanós karakterekkel cizellálni a történetet, amelynek következtében néha lanyhult a két világ (a megidézett idilli és a valóságos háborús) közötti feszültség, pedig a mesélő szerepeltetésével sikerült elegánsan megoldani a történeti sűrítést. És ebben a miliőben még a kimondott konklúzió sem hat szájbarágásnak, ami mindössze jóindulatú tanulsággyártása egy mesének, amely minden körülmény ellenére a szabad, önálló élet felett tör pálcát, végig bízva abban, hogy az idill valóban létezik, a maga stiklijeivel és hétköznapiságával együtt. Ha pedig a most folyó háborúnak is vége, csakúgy mint az első világégésnek, hát találkozunk este hatkor a Kehelyben.
