Álltak már önök a lakásajtó előtt, éppen felismerve azt, hogy kulcs hiányában az ajtón való áthaladás lehetetlen? Kezdtek hosszas, alapos, roppant kétségbeesett kutatásba a kulcs megtalálását célozandó? Örkény István Kulcskeresők című drámája ezt a mindennapos, és feltehetőleg mindannyiunkkal megesett alaphelyzetet növeszti – először abszurddá, majd a magyar társadalom állapotáról szóló éles fotográfiává. A panellakás, ahová magyarra hangszerelt buñueli térként csak bemenni lehet, onnan kijönni nem, a nemzeti identitásmeghatározás terepévé válik.
Egyetlen panellakás nagyszobája áll a Csiky Gergely Színház színpadán, Árvai György díszlettervező afféle falanszterszerűségként enged betekintést a játéktérbe, ahol a főszerepet egy ajtó játssza. Az az ajtó, amelyhez Fóris Nelli, aki – családjával együtt – reggel óta a lakás tulajdonosa, nem találja a kulcsot. A bútorok még éppen csak le vannak téve, számtalan csomag, zacskó, csomag, táska felhalmozva elöl-hátul, a pakolás java még hátravan. A családanya a folyamatban lévő ügyek intézése közepette észre sem veszi, amint egy alak ki-be járkál a nyitott ajtón keresztül, még a táskáját is átkutatja. Benedek úrral azonban találkozik, ő a gázos, aki azért jön, hogy bejelentse: ma még nem lesz gáz. Benedek igazi ezermesternek mutatkozik, megszereli a csapot is, majd amikor az asszony észreveszi, hogy eltűnt a kulcsa, segít keresni. A kulcs nem kerül elő, Nelli arra számít, hogy a lánya hozza a pótkulcsot, ám a lány nem hozza, ellenben sietteti anyját, hogy mielőbb kezdjen neki a költözésnek. A nő ugyanis nem akar a férjével élni tovább – a repülőgépparancsnok családfőért való folytonos aggodalom kikezdték a nő idegeit. Az ajtó pedig, amely Benedek úr machinációitól függően hol nyílik, hol nem, magába szippantja még a felső szomszédot, a lépcsőházban bolyongó alakot, aki ügyeit a lakás telefonján intézi, illetve a hazaérő férjet, majd bezárul, hogy a bohózati helyzetre alapozva elkezdhessenek dolgozni a valódi drámák.


Kovács Zsolt, Csapó Virág
Az előadás rendezője, Keszég László ütemesen jelzi, hogyan tolódnak el a dráma hangsúlyai, és azt is jól mutatja, hogy a felvázolt helyzet nem önmagát jelenti: a második felvonásban a családban felhalmozódó konfliktusok kirobbannak, ám azok nem tisztázódnak, hanem a bolyongó egyén vezetésével „elsimítódnak”, a kudarc sikerré, a kétség optimizmussá, a tehetetlenség cselekvéssé változik. Hőseink örömmel ássák bele magukat e furcsa pszichológiai terápiába, ám a problémák megoldása helyett színes szemüveget tesznek magukra, amely, kombinálva a nyakló nélkül fogyasztott pezsgővel, álomszerűen eksztatikus állapotba sodorja őket, hiába nyílik az ajtó, és jön Bodó a valósággal, már senki nem is akar kimenni az ajtón, soha többé.
Az önsorsrontó, majd öncsaló Fóris család alakjai archetipikus jellemek. Csapó Virág Nellijének személyisége föloldódott a konstruált szorongások, illetve a lázadó lány között, határozottsága mögött erőteljes bizonytalanság lapul. Döntései időlegesek, cselekvései ad hoc jellegűek. Kelemen József katonából lett repülőgépkapitánya ugyancsak elvesztette önmagát, megtépázott önbecsülését kergeti, és észre sem veszi, hogy erre a családja ment rá. Az előadás legpontosabb figurája Kovács Zsolté: Benedek úr botcsinálta ezermesterként soha nem találja el, mi a baj, a sufnituning-hungarikum nagymestere: egy kalapács segítségével mindent megold. Bár folyton beteg feleségéhez igyekszik, minden gesztusa jelzi, ez csupán szöveg, valójában – ezt egy pillanatban be is vallja – menekül otthonról. Kovács egy elrontott élet erős mélységeit képes ábrázolni, egy-egy cinikus félmondat, a gyors váltások, a tempó, a hangsúlyok mesteri kombinációja eredményezi egy hétköznapi elvesztegetett élet képét. Kocsis Pál Bolyongója életvidám, éles eszű, titkokat hordozó figura: senki nem tudja, honnan jött, hová tart, ám mindig azt mondja, amit a körülötte lévők hallani szeretnének, és így észrevétlenül kezdi uralni a közeget, önkéntelenül a részévé válik a lakásnak, anélkül, hogy a legcsekélyebb köze lenne hozzá. Varga Zsuzsa Erikája életét a várakozásnak szentelte, s talán maga is tudja, hogy ez a várakozás valójában soha nem teljesedik be. Szíve választottját sosem látta: illúziókra építette az életét, s erre ráeszmélve ösztönösen a család egyes tagjaihoz szeretne tartozni, tulajdonképpen mindegy, hogy kihez, de valaki kell.


Czene Zsófia, Kelemen József, Csapó Virág
A fiatalok azonban nem képesek egyensúlyt tartani az idősekkel. Katinka, Fóris lánya ugyanabba a mederbe lép, mint szülei, még ha előtte tiltakozik is ellene, a tiltakozás azonban csak szembefordulás, dac, nem belülről fakadó igény. Kár, hogy Czene Zsófia darabosan, vaskos kiabálással, egyetlen ideggombócként játssza a lányt, ő lesz a legsematikusabb alak, aki jelentősen kilóg az egyébként összetett szereplők közül. Úgy tűnik, Keszég a fiatalokat csak hevesnek és kiabálónak akarja mutatni, Takács Géza Bodója is ilyen, bár esetében ez inkább illik a figura darabban elfoglalt helyzetéhez.
Ettől eltekintve a színészek többségében színesek és jól értik Örkény nyelvezetét, szándékát, ahogyan az előadásét is, amely alá szeretné húzni, hogy a dráma aktuálisabb, mint születésekor, 1975-ben. Az előadás nem konkretizál időt és helyet, látszatra a berendezés mai, a Berzsenyi Krisztina tervezte jelmezek abszolút jelenidejűek, de egyes pontokon időzavart érzünk, érdemes lett volna határozottabban elhomályosítani vagy tudatosan kiterjeszteni a játék idejét. Egy-egy jelenethez mintha nem lett volna ötlet, például Nelli és Katinka beszélgetése statikus, egynemű, unalmas dialógus, nem árnyalja kellően a cselekményt. Azt pedig végképp nem lehet érteni, hogy Zságer-Varga Ákos (a műsorfüzetben „csak” Varga Ákos) miért éppen a nyolcvanas évek csehszlovák sci-fi sorozatait idéző zenét komponált a fel- és levezetéshez.
Mindazonáltal: elég szomorú, hogy így maradtunk. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint az, hogy a jellegzetesen hetvenes évek slágereire mulató szereplők akár maiak is lehetnének – ez önmagáért beszél. Valójában dühítő kellene, hogy legyen, amit látunk – de nem tudunk rájuk haragudni. Hiszen mindenki csak jót akar, itt mindent a jó szándék és az elkeseredés különböző mértékű vegyülete határoz meg, és ez annyira emberi, annyira esetlenül és kedvesen emberi. Nevetünk, pedig sírnunk kéne. Fórisék lakásába nemcsak a nézőtér férne bele, hanem az egész város, a megye és az ország is.