Vidám, bohókás, szatirikus hangütésű világfi jelenik meg egy lehetetlen ruhakombinációban, és egy percig sem rejti véka alá, hogy ő most szeretné magát produkálni a tisztelt publikumnak, sőt, nem kevés feltűnési viszketegség is felsejlik a teátrális hangsúlyok és gesztusok mögött. Személyes történet lesz ez, nem vitás, mert nyughatatlan természete nem szimpla magamutogatásba, hanem iróniával teli életút-monológba folyik át, kezdve mindezt ezzel a kissé bizarr képpel, de hisz Karinthy Frigyes van a színpadon széltében és hosszában, még szép, hogy nem lehet minden olyan komoran-komolyan komoly.
Lehet viszont játékos, bolondos, szellemes, gúnyos, megjátszott, eljátszott és szabad, így más fényben fest az írói est, a házasság szentélye, a kávéházak miliője, a tébolyda személytelensége és az ezer lóerős fúró is, amely könyörtelenül átüt a koponyán. A főhősnek (a szerzőnek magának) ugyanis agydaganata van, és ez jó apropó végigmenni mindenen, ami eddig volt, még akkor is, ha a mű önmaga determinálja a happy endet, ami talán nem is annyira boldog. Karinthy ugyanis bár lelkileg nagyra nőtt gyerek marad mindvégig, egy (talán több) tónussal mégis sötétebb lesz belül, mint addig volt.


Kelemen István
Benedek Miklós rendezése a játékosságot állítja mindennek a középpontjába, és ezt Kelemen István színesen, üdén, hol súlyosabban, hol könnyedebben, de mindig az adott helyzetre hangszerelve produkálja, biztonsággal ingázva a szélsőségek között, amit pontos dramaturgia kísér. Karinthy figurája ugyanis boldogan, önmaga előtt is vállalt komikus arca mögül időnként kikacsint, amikor pillanatokra őt is megérinti a tét, egy gondolat, egy emlék, vagy a halál tétje. Ezeken keresztül pedig Kelemen pontosan felvázol egy szüntelenül önvizsgáló és önironikus figurát, aki bár tisztában van a körülötte lévő világgal, azt mégsem hajlandó komolyabban venni, mint amilyen valójában.
Kelemen hatalmas energiával feszül neki a figurának, a körülbelül 100 fős nézőteremhez képest talán túl sokkal is. Ezzel az energiabombával talán még a Vígszínház színpadát is csordultig megtöltené, nemhogy ezt a kis teret, de játéka ennek ellenére sem lesz indokolatlanul harsány, csak a hőfok van kissé túl kalibrálva. Benedek Miklós kemény kézzel vezeti végig színészét, és formai elemekben sem fukarkodik, mindössze a lezárás csattanója hiányzik, ami azonban jelentősen kihat az egész előadás erejére is, amely így halkabbat szól, mint amilyet szólhatna.
Mert munka, akarat és koncepció láthatóan van, Karinthy szelleme nemcsak megidézve, de értelmezve is van, és igazából így érdemes színházat csinálni, még ha ehhez ezen az estén nem is kellett volna az összes rendelkezésre álló lóerőt felhasználni.