A drámagyilkolásnak számtalan bejegyzett módja létezik, ennek egyik közismert módja a végzetes redukció, amikor az irodalmi és a színházi végtermék viszonya leginkább egy rossz házasság utolsó heteire emlékeztet, amikor a hajdanvolt szerelemre már csak az ablakon kirepülő fehérneműk, a laminált padlón csillogó üvegszilánkok és a csattanó nyílászáró zaja emlékeztetnek. Werner Schwab műve és Szalma Dorotty rendező találkozásánál repültek a zoknik, törtek a porcelánok, és csapódtak az ajtók.
A három idős hölgy pszichothrillerje, amely egy konkrét horrorban kulminálódik, ugyanis nem a szar köré kerített monológfüzér, hanem egy dráma, amelynek kétségtelenül nem áll rosszul az abszurddal való rokonítás, de Schwab lassan kibontakozó társadalomkritikai rémmeséje jelentősen veszít súlyából, ha az első percben világossá válik a néző számára, hogy amit lát, az így ebben a formában nem létezik a szomszéd öreg néni garzonjában, aki minden karácsonykor átcsönget egy adag mennyei bejglivel, és úgy tűnik, Istennel is jól megérteti magát. A három hölgy ugyanis a képmutatás, az önellentmondás, a le- és kiéletlen élet, a boldogtalanság egy-egy sűrítménygranulátuma, akik számtalan nagyon is ismerős tényezőből vannak összegyúrva. Ha ők az első pillanatban leleplezik saját magukat, akkor hiába minden igyekezet a színészek részéről, nem is juthatnak túl az önismétlésen. Az is ront a helyzeten, hogy a szöveg majdnem fele a dramaturgiai olló martalékává vált, a maradékban igazából nem is marad terük a színészeknek felépíteni a karaktereket. Annak pedig már az előadás értelmezhetősége látja kárát, hogy ebből a szövegverzióban sikerült a pápát teljesen, a köztársasági elnököt részlegesen jelentéktelenné tenni (nesze neked, klerikális szál Wottilával és szép politikai ok-okozati látlelettel).
Pedig a színészek sziszifuszi munkával, hatalmas energiákat mozgatnak meg, hogy aztán az első impulzus után valamennyien egy légüres tér örök foglyai maradhassanak, lévén nincs előadás, amihez csatlakozni tudnának, csupán egy váz jól kidolgozott fináléi valamennyien: Kara Tünde a sóher, álszenteskedő, a legmélyén gonosz Erna, Bede-Fazekas Annamária a magára boldogságot erőltető megkeseredett Grete, Dobó Kata a minden porcikájában taszító, beszédhibás, dadogó, debil vécékurkász Mariedl, akiben fel-felcsendül a szerethetőség halk szólama. Igazából főleg ez utóbbi karakter értelmezésén bukik el az egész koncepció, mert a Jókai Színház előadása szerint ő nem több egy szerencsétlen, szánalmas fogyatékosnál, akihez igazából semmi olyan tartalom nem tud csatolódni, amiért a befejezés jelentősebb súlyt kaphatna. De hát ez egy lehetséges következménye annak, hogy a fél szöveg megboldogult a munkálatok alatt, és a lyukakat nem sikerült a színpadi nyelv eszközeivel betömködni.


Bede-Fazekas Annamária, Dobó Kata, Kara Tünde
Hogy vajon miért érezte úgy az alkotó, hogy az előadás fő motívumának a vécépapírt választja (a szórólap ezen keresztül jut el a közönséghez, amely otthon nyilván beteljesíti determinált sorsát), és a hozzá legszorosabban tartozó tevékenység verbális kitunkolására használja a Schwab-drámát, az kérdéses. Az azonban biztosnak látszik, hogy néhány karakterszintű, továbbá megannyi kakis poénon kívül sokkal többre nem sikerül sem tartalmilag, sem formailag kivezetni ezt a bő másfél órát, és ezen sem az egyébként kellemesen játszó (igaz különösebb ok nélkül jelen lévő) zenészek, sem a drámai csúcsponton a jelentőség szándékával szétkúszó díszlet, sem a tér-idő-kontinuum megbontása helyett szimpla hangulateffekté devalválódott kék fény jelenléte nem tud sokat segíteni.
Az „elnöknők” (akikről e változatban egyáltalán nem derül ki, hogy mi a fenétől lesznek elnöknők) így végül három szimultán monológgá változnak, amelyek nem nagyon találkoznak az előadás közös terében, még ha a vécétúrás-megszállott Mariedl a végén impozáns örömmel gyalogol is keresztül gonoszkodó társainak rózsaszín álmain, akik elmetszik az ő torkát; kár, hogy ennek már semmi tétje és hatása nincsen.
(Centrál Színház, Budapest, 2010. február 10.)