A rengeteg itt nem egyszerű jelző, hanem arra utal, hogy a komikum az előadás minden szintjén és mindvégig érvényesül. Ez nagyban a szerzőpárosnak, Julie Steinnek, Sam Bobricknak, illetve az ő szövegüket könnyedén, ötletesen, rengeteg nyelvi játékkal, szóviccel és karaktereket jellemző fordulatokkal átültető Zöldi Gergely fordításának köszönhető. Doris és Scheldon történetébe ott kapcsolódunk be, hogy az anya elviselhetetlen viselkedése Amerika keleti partjáról egészen a nyugatiig űzte a fiát, de csak miután a kedves mama elkergette a feleségét. A kezdeti utálkozások a fiú részéről a „mégis szükségem van rád”-ba csapnak át, ekkor azonban anyu már új férje, egy lelki-ezoterikus vezető oldalán Indiába utazott, fokozatosan világosodva meg. Azonban mire a fiú az életművész jellegű költői életútjáról lemondva követné őt, Doris ismét kiábrándul az emberiségből, és Scheldon eltűnik az életéből. Sikeres, diplomás pszichiáterként tér haza sok év után, és a többi már a finom felismerés érdekében homályban marad.

Znamenák István meglehetős pontossággal érzett rá, hogyan lehet a humort előtérbe helyezve, ám a mélylélektani utalásokat végig megtartva – szinte észrevétlenül –, végig egyensúlyozva a kettő között, izgalmasan színpadra vinni az előadást. Dramaturg nélkül is jó érzékkel felismerve, hogy a két fél viszonya merre, hogyan és mennyire változik, valamint hogy mik mennek végbe a szereplőkben. A Vári Éva alakította anya úgy futja be élete – talán utolsó – körét, hogy bár a kezdő- és végpontja egyező, tartalmilag mégis változik. Doris kezdetben még csak egy üres, cinikus, elviselhetetlen, a fiát kisajátító anya, ami megváltozik a cselekmény során, ám a gúnyt Vári végig megtartja a megvilágosodásban is, ettől téve abszurddá és emberivé az amúgy felfoghatatlan pálfordulást, a buddhizmushoz való átpártolást. De ez végül ugyanabba vezet, ahonnan elindult – csak most épp van alapja az iróniának: az elidegenedés. A színésznő végig tartja az ebből fakadó szeretet és utálat kettősségét, és mindezt rendkívül komikusan képes megmutatni. Nagy Ervin Scheldonja, bár szintén nem képes szeretni, ő nem távolságtartással, hanem vággyal és végtelen magánnyal reagál erre az elidegenedett helyzetre, és bár végigmegy azon, amin az anyja, a kiábrándulás rá mégis konstruktívan hat, és képes lábra állni – a zárás meglehetős abszurditása ellenére. Nagy Ervin intelligens humorral ábrázolja az előadás minden gegjét, amelyek jellemzően a popkultúra kifigurázásából, és annak irracionalitásából táplálkoznak; mind cowboyként, mind Elvis-hasonmásként finoman érzékelteti Scheldon tragikomikusságát, hirtelen fordulatokkal, bizonytalan és kiszámíthatatlan, ám alaposan felépített gesztusokkal minden zegét-zugát felfesti karakterének.


Nagy Ervin, Vári Éva

Dékány Edit koreográfiái észrevétlenül és szórakoztatóan simulnak bele az előadás kettősségébe, végig a könnyed ötletességet tartva szem előtt. Cselényi Nóra pedig stílusosan, a színészeknek és a rendezőnek alávetve magát öntötte a ruhákat a szereplőkre, észrevétlenné téve az átöltözéseket és folyamatossá az előadást. Bár a látvány fantáziadús – egy hatalmas, középen világítással elválasztott boríték jelképezi a lakásfalakat, és az adott helyszíneket –, a fehér fal és a hatalmas tér látványa közben mindig felüdülés egy-egy fényváltás, vagy a koreográfiákban megjelenő érzékletes fénypompa. Znamenáknak hibaként legfeljebb annyi róható fel, hogy szünet nélkülivé tette az előadás szövegkönyvének jelentős részét kitevő poénbomba-zuhatagot, amelytől így csordultig eltelve egy-egy újabb vicc, egy-egy újabb fantáziadús fricska nem mindig tud a legnagyobb hatásfokon kifutni, és ekkor némileg erőltetetté válik a produkció.

A végig kísértő abszurd a befejezés során totálisan komolyan vehetetlen valósággá válik, és a belépő fiú, mint pszichiáter – aki a saját anyját kezdi el analizálni, így próbálva meg rendbehozni viszonyukat, és ezen keresztül saját magát – már inkább pimaszság, mint iránymutatás. De ha ebből a pimaszságból értjük a célzást, miszerint némi odafigyeléssel, nyitottsággal és őszinteséggel elkerülhető lenne a másik sokkolása és földbe tiprása – ami kizárólag önmagunk földre tiportságából táplálkozik –, értjük az előző közhely mögött rejlő igazságot is, és az előadás igazságát is. Ha egy kicsit képesek lennénk erre, akkor talán egy kicsit könnyebb lenne, és talán nem éreznénk, hogy mindig valakit utálni kell, és hogy valami mindig ellenünk van. Az előadás kétségtelenül velünk van.