Edgar és Alice hosszú évek kitartó munkája árán amortizálta egymást odáig, hogy öregségükre már csak a zsörtölődés különböző formáiban tudnak kommunikálni, nem mintha ennél sokkal többre bármelyiküknek igénye lenne. Edgar katonaíró szeretett volna lenni, és a ballisztika tudományának doktoranduszaként akarta megváltani a világot, Alice pedig színésznőként képzelte el fényes karrierjét. Most Edgar tökéletes mintapéldánya a veterán katonaembernek, Alice meg a sarokban varrogat, és koppenhágai színpadi sikerein nosztalgiáz, búsong és kesereg. A jól kimunkált családi tűzfészket azonban megbolygatja az az ember, aki Alice előző férjeként segített az új frigy létrejöttében, és így máris megjelenik a közös ellenség: Edgar és Alice végre Kurton keresztül folytathatják egymás verbális öklözését.

Hadházi András rendezése nem bánik fukaron az abszurddal, minden gesztus és hangsúly a hatvány hatványára van emelve, jelenetenként hal meg és támad fel valamelyik szereplőnk (van, hogy egyszerre mindhárman), hol ollóval, hol tűvel gyilkolják egymást, miközben a vadul szélsőséges érzelemingadozás megteremti azt a pszichitrilleres atmoszférát, amiben minden tökéletesen kiszámíthatatlanná válik. A jeleneteket elválasztó színészi kiszólások egy pontig az abszurdból kilépve jelzik, hogy amit látunk az tényleg csak játék, de végül a kiszólások is részévé válnak az abszurdnak, így lassan a színpadi abszurd átszivárog a valóság abszurditásába; a meghajlásnál egymást széles, gúnyos gesztusokkal megtapsoló színészek pedig végképp kiemelik a játékteret a teátrális közegből, és elegánsan helyezik azt át _ide_. A játék ugyanis minden elemében lehetetlen, mégis minden pillanata valóságos - kár lenne azt mondani, hogy nem a mi világunkból táplálkozik, csak az a kérdés, hogy a felnagyított elemek mennyire is vannak felnagyítva, talán sokkal kevésbé, mint azt első blikkre ráböknénk.

A sűrű közeg sűrű játékot is igényel, és sem színészi, sem rendezői ötletekben nincsen hiány. Minden pillanatra jut valami, ami meg tudja tartalommal tölteni ezt a thrilleres atmoszférát, ami Kurt érkezése után terrorral is feltöltődik. Kelemen Attila Csongor (Edgar), Köllő Csongor (Kurt) és Vindis Andrea (Alice) mélyre merülnek ebben a közegben, és remekül ötvözik a könnyed formai játékosságot azzal a lelki csonkasággal, kiéletlenséggel, és keserűséggel, ami mindegyik karakter sajátja. A végig rendkívül fegyelmezett munkából is kiemelkedő Kelemen Attila Csongor kaméleonjátéka: ő formálja végig a közeget, Edgarként akkor is a színpadon van, amikor nincs ott, minden szál az övé, és Kelemen a gőgös felsőbbrendűségi tudaton belül folyamatosan képes az őrület és tisztánlátás határmezsgyéjén tartani szerepét. Köllő Csongor Kurtként folyamatosan válik résztvevőjévé az őrületnek, Vindis Andrea pedig a felszín alatt szétfolyósan képlékennyé teszi a keményszívű Alice-t.

Ebben a rendszerben igazából a sztori megszűnik súllyal jelen lenni, hogy ki kit fenyeget meg, hogy Kurtnak honnan van ötvenezer dollárja (van-e egyáltalán), hogy ki kinek a kije, vagy éppen ki kinek a kije volt. Ehhez, és a vaskos, súlyos formához mérten pedig még a másfél óra is hosszúnak tűnhet, hiszen ez a közeg nem a finom megoldások terepe. A lényeg, hogy az _ölni és élni hagyni_ állapot létrejöhessen, hogy a keserűség és panasz világa megszülessen, mint az egyik legkönnyebb életstratégia. Nem véletlen, hogy a végén Alice nem tudja meggyújtani a gyufát, amivel a férfiakat felgyújtaná: mi maradna utánuk? Csak az néma csend, és az sokkal beszédesebb lenne a fecsegésbe bugyolált felszínes zsörtölődésnél.