Tulajdonképpen furcsa azt mondani, hogy nem sok minden. Egy vidéki faluban pedig még kevesebb. Irgácson – a szellemes műsorfüzet még azt is közli, a babgulyás-recept és a fröccsfajták mellett, hogy Budapestről a helyi italbolt melletti buszmegállóba munkaszüneti napokon 14:32-kor érkezik busz (vonat csak az elágazásig jár, érk.: szabadnapokon 11:36), onnét a fővárosba pedig a hét első munkanapján 4:45-kor indul a buszjárat (a vonat ebbe az irányba szünetel) – feltehetőleg ma is ugyanazok a figurák ülnek: a jég hátán is megélő Csipesz, a tudatmentesre szitykózott Asszony, a felespoharat sáljával az Úr elől eltakaró Pap; és ott van nyilván a Kocsmáros és az ő lánya, Masni is, talán már kiengedték (felezték-harmadolták) Reteket is. S valószínűleg ugyanúgy és ugyanazt mérik: a műanyagdemizsonból kancsóba áttöltött vöröset és fehéret, jobb-rosszabb arányban higítva a szikvízzel, meg a zenegép is ugyanazt játssza, Republicot és UFO-t néhány diszkóörökzölddel vegyítve, igaz, a búcsúban talán már nem húzza a szalagot a Sandokan, az írott cédé azóta átvette az uralmat.

Talán csak az Ady-ötszázasok emlékeztetnek minket arra, hogy az, amit a színpadon látunk, nem ma történik, hanem majd két évtizeddel ezelőtt, és Tóth Géza rendezésében talán ez a szinte óvatlan-akaratlan idő-összecsúszás a legfájdalmasabb az embernek. Hogy ez még nem a múltunk, hanem a jelenünk. Csak néhány mondatról érezzük, hogy anakronisztikus, csak néhol megy végbe bennünk, hogy "na, ő biztosan magáévá tett azóta valamiféle demagógia-mankót", és a Portugál éppen ebben kiváló – megmutatja, hogy kik azok a lecsúszott, deklasszálódott emberek, akikkel kezdeni kellett volna valamit az elmúlt húsz évben, és az, hogy semmi nem változott – vagy csak gyalázatosan kevés mindabból, aminek változnia kellett volna –, a teljes társadalmi felelősség kérdését veti fel.

Persze nem az előadásban, azon nagyon jól szórakozunk. Tóth Géza egyértelműen az író színházát játssza: Egressy Zoltán alakjai igazán ki vannak dolgozva, alapos élettörténetet mond el egy pillantásuk is. És a rendezés pontosan tudja, hogy a Pap monológja – amit Lugosi György bölcs öniróniával, halk és önzően elnéző szeretettel ad elő – a legfontosabb kapaszkodó, hogy megértsük: Irgács nem szerencsétlen és szomorú sorsú nyomorultak gyülekezete, hanem életforma. Egy olyan társadalom életformája, amelyben a közoktatás és köznevelés nem oktat és nevel, a közegészségügy nem gyógyít meg, a közjó csak néhány kiválasztott javait dúsítja, a szociális rendszer éppen arra van kitalálva, hogy a kocsmai tartozást ki lehessen fizetni, a közművelődés pedig, mint olyan, nem is létezik, ezt a szerepet a zenegépből bömbölő Pataky Attila látja el. És igen, az emberek azt hiszik, hogy egy popdal szövege (egy tévésorozat vagy egy mozifilm) igenis minta lehet, és aztán törvényszerű csalódásukon még csodálkoznak is.

A közélet terepe nem a választás, hanem a kocsma, és ide csöppen be a névtelen ismeretlen, és Masni, az irgácsi közegben felnőtt lány egy pillanatra elhiszi, hogy van kiút. Budapest vagy Portugália – végül is mindegy, hiszen elérhetetlen távolban van mindkettő. Az ismeretlen pedig ebből semmit nem vesz észre, az életunt értelmiségi, akinek az írás és a vállalkozófeleség mellett dolgoznia kellene, ezért megy "Portugáliába" – közben csak önmaga elől szökik, de lehetőleg úgy, hogy akinek kell, pontosan tudja, merre indult, és hol található. Ekképpen nem lehet kiút, mert ez a nagy Szabadságharcos, mármint az ismeretlen, hazudik. Nem Masninak, hisz ő _valóban_ soha nem mondja, hogy bármi történhet, hanem saját magának. Elsődlegesen és alapvetően. Ebből fakad, hogy mindenki másnak is. A fiút játszó Némedi Árpádnak már a nézése is hamis. "Bece" totális bizonytalansága vetül ki a határozottan mondott szavak képlékeny hangsúlyában, a megtört mozdulatokban. S hasonlóan gazdag a morózus Masni szerepében Német Mónika alakítása. Nem a jelen, hanem a jövő a hangsúlyosabb a szerepformálásban – az, hogy ez a lány soha többé nem képes hinni semmiben. Legkevésbé saját magában.

A kaposvári társulat színészeinek mindegyike erősen teljesít. A csak birtokosban és birtoklóban gondolkodni tudó Feleséget szélsőségesen hullámzó hangulatúnak játszó Csapó Virág, a Kocsmárost egyszerűnek és jóakaratúnak egyszerre mutató Szula László, a tehetetlenséget erőszakba és hatalomfitogtatásba fojtó Retek szerepében Körösi András, a valóban emberi Papot alakító Lugosi György, az egyetlen percre sem delíriummentes Asszonyként Lestyán Luca mind gondos és arányos, nagy emberismeretről tanúskodó portrék. Lecső Péter szinte végig a sarokban gubbasztó Sátánja (akiről sokáig azt hisszük, hogy sajnálnunk kell, mert alulmaradt egy küzdelemben, aztán a végén kiderül: lehet, hogy nincs is miért küzdeni, csak egy indok kell, hogy a sarokban csendben ihasson az ember, és ez jól van így), és Nyári Oszkár Csipesze (aki a _szemével_ hitelesíti minden mondatát, csak úgy sugárzik ez az élelmes ember, aki _tényleg_ próféta a saját hazájában, mert pénzt tud szerezni – nem lehet tudni, miből és hogyan, feltehetőleg bármiből bármennyit) pedig többek ennél is, nagyszerű és életteli valóság történik általuk a színpadon.

Kétségtelen, hogy az előadás kissé hosszabb magánál, némi dramaturgiai sűrítést egy-egy jelenet bizonyosan elviselt volna, és az is elképzelhető, hogy markánsabb rendezői értelmezés tudná még izgalmasabbá tenni ugyanezt a darabot. Mégis: a tragikomédia teljes a Csiky Gergely Színház stúdiószínpadán. A darabé is és a miénk is.